|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 208 találat | lapozás: 1-30 ... 121-150 | 151-180 | 181-208 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Ferenczes István 2012. május 24.A holnapi Helikon tegnapjaPénteken nyomtatják a Helikon irodalmi folyóirat 600. számát. Pénteken nyomtatják a Helikon irodalmi folyóirat 600. számát. A Kolozsváron havonta kétszer, húsz oldalon megjelenő lap, a romániai írószövetség magyar nyelvű folyóirata az irodalom mellett a kultúra más területeivel is foglalkozik, ugyanakkor sem tematika, sem szerzők tekintetében nem marad kizárólag országhatárokon belül. Karácsonyi Zsolt főszerkesztő-helyettes meglátása szerint az erdélyi irodalmi, kulturális folyóiratok táborai meglehetősen átjárhatók, a Látóban, a Székelyföldben, a Helikonban vagy akár az Irodalmi Jelenben is közölnek ugyanazok a szerzők: „Nincsenek zárt ajtók közöttünk. Nyitott tornácokon álldogálunk mindannyian, és természetes, hogy átszólunk egymásnak vagy átsétálunk egymáshoz egy pohárka borra” – érzékeltette a helyzetet az MTI-nek nyilatkozva. Emellett úgy vélte, a Helikon az átjárhatóság ellenére műhelyként is képes működni. A kolozsvári irodalmi lap időszámítása 1989-cel kezdődik, de rokonságban áll a korábbi Utunkkal, a két világháború közötti Erdélyi Helikonnal és valamennyi korábbi kolozsvári irodalmi folyóirattal kétszáz évre visszamenően. A most megjelenő 600. lapszámot hétfőn Budapesten ünnepelték a Magyar Művészeti Akadémia szervezte Kolozsvár irodalmi műhelye című rendezvényen, ahol Szilágyi István főszerkesztő, valamint a folyóirat volt és jelenlegi szerkesztői (Király László, Karácsonyi Zsolt, Papp Attila Zsolt) és jeles szerzői (Bogdán László és Ferenczes István) bemutatták a Helikon múltját és jelenét, illetve felolvastak saját irodalmi alkotásaikból. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. augusztus 7.Mesterek és barátokOlvastatókönyvnek nevezi Borcsa János új kötetét (Értékkeresők – értékalkotók. Kritikák, portrék, tanulmányok. Kriterion Könyvkiadó Kolozsvár, 2012.) Váry O. Péter a Háromszékben közölt recenziójában. (2012. június 30.) Borcsa könyve első ciklusának a beszédes Mesterek címet adta. Akikről könyveik kapcsán ír (a közlés rendjében): Beke György, Cs. Gyimesi Éva, Fábián Ernő, Jancsik Pál, Kántor Lajos, Murvai Olga, Király László, Láng Gusztáv, Méliusz József, Molter Károly, Pomogáts Béla. A második a szintén sokatmondó Barátok címet viseli, benne az idejekorán eltávozott Boér Géza mellett olyan kortárs szerzőket „olvastat” Borcsa tanár úr, mint (ugyancsak a közlés rendjében) Bogdán László, Bölöni Domokos, Cseke Péter, Egyed Emese, Fekete Vince, Ferenczes István, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Nagy Attila, Tompa Andrea. Mazsolázzunk ezekből a szövegekből! Cs. Gyimesi Éva Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába című könyve kapcsán ezt olvassuk: „Az állambiztonsági gépezetnek a működését, illetve a diktatúrának az egyes ember mindennapjaiban való jelenlétét szemléltetik a kötetben közölt állambiztonsági dokumentumok, s beilleszthetők azon történelmi források közé, amelyek a kommunizmus utolsó tíz-tizenöt évének társadalmi és nemzetiségi elnyomását, valamint az ellenállás különböző, egyéni és kollektív formáit tükrözik Romániában. A tudományt szolgálja ilyen tekintetben a Szem a láncban, de egyúttal erdélyi-romániai társadalmunk erkölcsi-szellemi megújulásához is hozzájárulhat, ahhoz a történelmi tisztánlátáshoz, amely esetleg megóvhat az új demokráciák és a globalizmus nem kevésbé súlyos provokációitól, mint amilyenek elé a letűnt totalitárius rendszerek állították az egyént és a közösségeket az utóbbi ötven-hatvan évben.” Fábián Ernőről megállapítja, hogy „már 1984-ben tisztázta a maga számára – amit nem sokkal később néhány neves írástudó társával meg is valósítanak –: a pártállami keretek és nyilvánosság helyett egy titkos, föld alatti fórumot és nyilvánosságot kell választania, hogy szabadon megnyilvánulhasson. Ez volt számára a Limes-kör 1985–1986-ban. ‘Egyszer s mindenkorra le kell számolni azzal az illúzióval – írta 1984-ben –, hogy egy monolitikus politikai rendszerben el lehet valamit érni érveléssel, a tények és a gondolkodás bizonyító erejével. Az utak elválnak egymástól. Választani kell az eszközlét és a szabad gondolkodás között. Ha valaki a szabad gondolkodást választja, ez a magatartásában, viselkedésében kell megnyilatkozzon, a példaadás erkölcsében.’ (78.) Egy tartalmas írástudói élet végső üzenetének is tekinthető az idézett naplóbejegyzés.” Ferenczes István költői szerepjátékáról ekként vélekedik a szerző: „…nemcsak Esteban Zazpi De Vascos Y Aitzgorri fiktív költő verseit alkotja meg, de hozzájuk egy életrajzot és szellemi portrét is felvázol a kötetet bevezető és záró részben (Prológus helyett, Epilógus helyett), valamint a versek egy részéhez kapcsolódó kommentárokban és lábjegyzetekben, s e létrehozott modell révén egy saját lehetséges pályaalakulást is meglebegtet, illetve szellemi kalandjait is szemlélteti, éppen kétszáz évvel korábbi időbe (1746 hősének feltételezett születési éve, ő maga pedig 1945-ben született) helyezve azt. Így, a koramodernségbe helyezett idegen és távoli költőben mutatja meg önmagát az utómodern kor egyik erdélyi magyar költője.” Király László írói munkásságát így mutatja be: „Az Akasztóhegy című kötet versei Király költői pályájának egy markáns vonulatát mutatják be, éspedig a tág értelemben vett szülőföld, azaz egy érzület, a hazával kapcsolatba hozható érzésvilág, valamint egy eszmekör ihlette és szülte versek sorozatán keresztül. Ez az érzület és eszmekör különben Király regényvilágában is jelen van, a Kék farkasok (1972) fiatal költő hőséből egy alkalommal például felkiáltásként szakad fel az érzés: ‘Uramisten, milyen nagy dolog, amikor otthon van az ember, vagy amikor hazatalál!’ Sőt, magának a helynek, az igazi otthonnak a részleteit is felvázolja a huszadik század közepére eső zaklatott gyermekkort felidéző hős: ‘Mert volt nekünk is rendes otthonunk – mondja –, távoli, messzeség vizén úszó otthon, nagy, tisztára sepert udvarral, diófás, szederbokros kerttel, szőlőleveles tornácú házzal, melynek tágas szobáiban egész esztendőn át árván, pókhálósan álltak a nehéz diófa bútorok. Volt otthonunk, ahova haza lehetett menni, de ahol két csodálatos öregember csak nyaranta örülhetett látogatásainknak. A nyár hazavitt, de az ősz elhozott mindig.’ A gyermekkornak ezek a helyszínei a tisztaságra és szépségre emlékeztetik a hőst, mivelhogy – elmélkedik – ‘ez a hely a legszebb, legzavartalanabb emlékek őrzője’, s újra találkozni azzal a hellyel kivételes alkalom a hős számára, hiszen a ‘legmélyebb nyomokat’ véste belé.” Markó Béla Tulajdonképpen minden című, 2009-es kötetének verseiről szólva a kritikus megállapítja, hogy azok nagy részének „nem eszmei az indítéka, hanem nagyon is konkrét-tapasztalati, érzelmi és élményszerű, viszont Markó ezekkel is általában az elvont gondolatiságot célozza meg. A látó szemnek vagy az értő értelemnek a kis dolgokban mutatkoznak meg a nagyok, az általános érvényűek, a konkrétból kiindulva könnyedén jut el az absztraktig, minthogy Markó elvonatkoztatás iránti érzéke és hajlama fokozott, de hasonlóképpen erénye az intenzív képi látásmód. Ugyanolyan könnyedén uralja a logikai ‘mutatványokat’ és konstrukciókat, mint az elemi dolgok és jelenségek plasztikus megragadását. Ennek is, annak is a szépségét érzékelteti a költő.” Figyelmet érdemlő, hogy jóllehet Borcsa János munkássága korántsem szorítkozik az erdélyi irodalomra, nevét jól ismerik, munkásságát becsülik az anyaországban, hiszen a különböző irodalmi fórumokon rendszeresen jelentkezik kritikáival, tanulmányaival, könyveit értékelően jegyzi a szakma, ő maga elsősorban mégis a szülőföld olvasótáborát siet tájékoztatni, nekünk segít eligazodni – a gazdasági gondok ellenére is meglehetősen gazdag – könyvkínálatban. Az értékfelmutatás nemes feladatát tehát egyetlen pillanatra sem téveszti szem elől. Ezt mutatja az is, hogy a kötet huszonnégy írásából tizenkettő a Székelyföld című folyóiratban látott napvilágot, öt a sepsiszentgyörgyi Háromszék című napilapban, kettő-kettő a Kortárs, illetve a Bárka, egy-egy pedig a Forrás, az Irodalmi Jelen és a Korunk hasábjain jelent meg első közlésként. Az sem érdektelen, hogy viszonylag friss terméséből válogatott a szerző: csak egy-egy szöveg való 2005-ből, illetve 2007-ből, kettő 2008-ból, kettő 2009-ből, viszont hét-hét 2010-ből és 2011-ből, kettő pedig 2012-es keltezésű. BÖLÖNI DOMOKOS Szabadság (Kolozsvár) 2012. október 24.Arany János-díjat kapott Ferenczes IstvánIdén is átadta az Arany János-díjakat a Magyar Írószövetség Arany János Alapítványa a Nagyszalontán született költő halálának és az 1956-os forradalom évfordulójának alkalmából. Az írószövetség budapesti székházában rendezett ünnepségen Jámborné Balog Tünde, Ferenczes István, Oláh János és Szakolczay Lajos vehette át a kitüntetést. A Magyar Írószövetség 22 éve, 1990 tavaszán hozta létre az Arany János Alapítványt, amely azóta nyújt segítséget a magyar írók anyagi körülményeinek javításához. Az alapítvány 1995- ben határozott az Arany János-díj adományozásáról, a kuratórium az életműdíj kiosztásának időpontját Arany János halálának (október 22.) közeli időpontjához kötötte, így adta magát az 1956-os forradalom dátuma, október 23. A díjazottak Arany Jánosról mintázott kisplasztikát kapnak, amelyet Kő Pál Kossuth-díjas szobrászművész készít el. Idén Jámborné Balog Tünde makói író, festő, Ferenczes István költő, író, újságíró, Oláh János költő, író szerkesztő és Szakolczay Lajos kritikus, szerkesztő vehette át az elismerést. Ferenczes István Csíkpálfalván született 1945-ben. 1968-tól 1975-ig a Hargita újságírójaként tevékenykedett, ahonnan politikai okokból tanácsolták el. 1979-től 1989-ig egy bukaresti hetilap székelyföldi tudósítójaként dolgozott. 1989. december 23-án egyik alapítója volt a csíki RMDSZ-nek. 1997-ben Csíkszeredában megalapította a Székelyföld folyóiratot és a Hargita Kiadóhivatalt, amelynek 2010-es nyugdíjazásáig főszerkesztője, illetve igazgatója volt. Látó-nívódíjas, Szabó Zoltán-díjas, József Attila-díjas, Balassi Bálint-emlékkarddal tüntették ki. Eddig több mint húsz könyve jelent meg, főleg verskötetek s ugyancsak értékes kordokumentumokat tartalmazó publicisztikai és riportkötetek. Az erdélyi magyar irodalmi és közélet jeles egyénisége. Székelyhon.ro 2012. november 17.Szilágyi-Tamás Júlia könyvét mutatták be az ApáczaibanSzilágyi-Tamás Júlia Örvényben pörgő napok című kötetét mutatták be csütörtökön délután az Apáczai Csere János Elméleti Líceum dísztermében. A Stúdium Kiadó gondozásában idén megjelent kötetet méltatva Vörös Alpár iskolaigazgató kiemelte: olvasmányos kötetről van szó, legfontosabb érdeme azonban, hogy hiteles korképet rajzol. Mint mondta, a cím sem véletlen, Szilágyi-Tamás Júlia ugyanis egy nehéz, hanyatló periódusban lett az iskola magyartanára, éppen akkor, amikor az intézmény líceumi jellege megszűnt. – Bizonytalan idők voltak azok, nem tudhattuk, hogy ballagnak-e még nálunk tizenkettedikes diákok. Szilágyi-Tamás Júlia azonban az 1989-es változás után a közösség élére állt, és olyan célokat tűzött ki, olyan hagyományokat teremtett, amelyekből napjainkig táplálkozhat az iskola – hangsúlyozta az igazgató. Véleménye szerint több más mellett neki is köszönheti jelenlegi arculatát és támogatásait az intézmény, valamint azt, hogy ma is vannak Apáczai-napok. – Meghatározó egyéniség az iskola történetében, tanári és igazgatói pályán egyaránt – fűzte hozzá Vörös Alpár. A kiadó nevében Tőkés Erika köszöntötte a jelenlévőket, a bemutató napját, november 15-ét láthatatlan betűkkel bejegyzendő ünnepnek nevezve, majd az író egykori tanítványai – Vallasek Júlia, Bálint Éva Zsófia, Molnár Galaczi Júlia, Şerban Kertész Szidónia és Ambrus Szőcs Enikő – olvastak fel részleteket a műből. Kifejtették: érdekes kiegészítésekkel szolgált számukra a könyv mindarról, ami diákkorukban történt. – Nem hivatalos történelmet ír le ez a kiadvány, mint a tankönyvek, hanem személyes történeteket, amelyek árnyalják a történelmet – magyarázta Vallasek Júlia. Ambrus Szőcs Enikő úgy nyilatkozott: „mindenki másképpen éli át a könyvet, mást fedez fel magának benne”. Szilágyi-Tamás Júlia szerényen megjegyezte: az Örvényben pörgő napok igazából nem az ő érdeme, hiszen olyan volt a kor, neki csak meg kellett írnia. Aki a lehetetlent nem próbálja meg, annak a lehetséges sem sikerülhet, mondta. Arra a kérdésre, hogy milyen forrásokat használt fel munkája során, azt felelte: összegyűjtötte a korabeli dokumentumokat, újságokat, emellett emlékeinek felidézésével írta meg a kötetet. – Természetesen kimaradtak részek, mert ha az ember könyvet ír, eleve azokat a darabokat válogatja össze, amelyek összeillenek – fűzte hozzá a szerző. Az est folyamán Monti Csárdását adta elő Gergely Bálint Ákos hegedűn és Kolcsár Péter zongorán, Kelemen Csongor színművész pedig Ferenczes István Szerelmes vers című költeményét szavalta el. Zay Éva Szabadság (Kolozsvár) 2012. november 23.Tizenötödször adták át a Székelyföld kulturális folyóirat díjaitA fennállásának tizenötödik évfordulóját ünneplő, Hargita Megye Tanácsa által fenntartott Székelyföld kulturális folyóirat díjait november 23-án, pénteken adták át a csíkszeredai Székelyföld Galériában. Elsőként a házigazda Lövétei Lázár László főszerkesztő köszöntötte az egybegyűlteket, és kiemelte, hogy hiánypótló volt a Székelyföld folyóirat, mert „ha mi nem foglalkozunk saját magunkkal, akkor senki más nem teszi meg helyettünk”. – Elsődleges feladatunk a Székelyfölddel kapcsolatos írások publikálása – hangsúlyozta Lövétei Lázár László. A továbbiakban Ferenczes István alapító-főszerkesztő nyújtott rövid áttekintést a Székelyföld elmúlt 15 évéről. - További 15, 25 és 50 évet! Kívánom, hogy a Székely Könyvtár 200. kötetét is éljék meg!Zárta köszöntőjét Ferenczes István. Burus Siklódi Botond megyei tanácsos a kulturális és oktatási bizottság tagjaként köszöntötte az ünnepelteket és a díjazottakat. – Önök, szerkesztők tizenöt éve itt vannak nekünk. A szerkesztőség tagjait jól ismerjük írásaikon keresztül és személyesen, munkájukkal hozzájárultak az olvasóközönség kulturális szemléletének alakításához, formálták helyenként a formálhatatlant. Ebben a 15 évben felbecsülhetetlen munka, elszántság, szolgálatkészség volt jelen – véli Burus Siklódi Botond. A megyei tanácsos reményét fejezte ki, hogy a jövőben még jobban oda tudnak figyelni a folyóiratra és annak támogatására. – A Székelyföld folyóirat fenntartása kötelessége kell hogy legyen a mindenkori Hargita Megye Tanácsának – hangzott el zárszóként. A köszöntőbeszédek után a négy díjazott laudációja hangzott el. Elsőként Fekete Vince méltatta a Székelyföld-díjas Ferencz Imre csíkszeredai költőt, publicistát, majd Molnár Vilmos olvasta fel a szintén Székelyföld-díjjal kitüntetett kézdivásárhelyi Sántha Attila nyelvrégész laudációját. A vajdasági Fekete J. József irodalomtörténésznek a Székely Bicskarend Díjat adományozták, a díjazottat Lövétei Lázár László méltatta. A Szabó Gyula-díjban a csíkszeredai Xantus Boróka kritikus részesült, laudációját Fekete Vince olvasta fel. Erdély.ma 2013. április 9.Kovács András Ferenc verse vezet az Erdélyi Figyelő versversenyébenAz RTV kolozsvári magyar adása, az Erdélyi Figyelő 2013-ban is megszervezte a vers-versenyt, amelyben a költészet napjára 11 vers közül választják ki a közönség kedvencét. "Az erdélyi magyar kortárs líra legszebb versei közül válogattunk, és nem akárhogyan. Az erdélyi szépirodalmi és kulturális folyóiratok szerkesztőinek javaslatai alapján összeállított vers-névsor 11 költőnek 11 versét tartalmazza. A 11 verset 11 színművész előadásában hallgathatja meg a közönség" - írja az Erdélyi Figyelő a versenyről. A közönség április 11-ig szavazhat, a szavazók között értékes könyvcsomagot sorsolnak ki. A versenyben a következő versek vesznek részt: Kovács András Ferenc: Október.Őszi könyvtár, előadja Laczkó Vass Róbert és Szép András Ferenczes István: Szent István Moldovában, előadja Csutak Réka Király László: Mostanában, előadja Dimény Áron László Noémi: Föld, előadja Kézdi Imola Fekete Vince: Nem engedni el a fohászt, előadja Kali Andrea Pap Attila Zsolt: Három nővér, előadja Viola Gábor Jánk Károly: A várban engem, előadja Kántor Melinda Balázs Imre József: Zugló, előadja Köllő Csongor Kinde Annamária: Menekülni vágyó verse, előadja Albert Csilla Király Zoltán: Lovasember, előadja Váta Lóránd Farkas Wellmann Endre: Éneked éneke, előadja Farkas Lóránd Az versek az Erdélyi Figyelő Facebook-oldalán, a Videók fejezetben találhatók. A szavazás jelenlegi állása szerint legtöbben Kovács András Ferenc versét kedvelték (366), második helyen Kinde Annamária költeménye áll (253 lájk), dobogós még László Noémi verse is. A 11 versenyben lévő költemény mellett egy versajándék is szerepel: Jancsó Noémi Fénykép az ápolóról c. verse. (hírszerk.) Transindex.ro. 2013. április 15.Vers, szerző, előadó és közönség találkozásaAz idei nagysikerű Versverseny szervezőivel, valamint alkotóinak és előadóinak egy részével találkozhatott a közönség április 12-én, pénteken a Reményik Galériában. A rendezvény bepillantást engedett a második alkalommal megszervezett megmérettetés kulisszatitkaiba, levonva a következtetést, hogy a virtuális tér nyújtotta lehetőségek segítségével a vers nagyobb tömegekhez juthat el, élő műfaj maradhat, és képes a legkülönbözőbb korosztályokat is megszólítani. A versenyben idén is 11 alkotó versét ismerhette meg a közönség – ajándékként Jancsó Noémi egyik versével kiegészítve – a kolozsvári magyar színház művészeinek tolmácsolásában, és a Facebook közösségi oldalon szavazhatott ki-ki ízlése szerint az általa leginkább kedvelt alkotásra. Az ötlet Víg Emesét, a kolozsvári televízió magyar adásának szerkesztőjét dicséri, aki elmondta: úgy gondolta, mivel manapság már mindenféle termék esetében divattá vált piackutatást végezni, a vers is megérdemli, hogy egyfajta közvélemény-kutatás alanya legyen. – A vers végigkíséri életünket: már az anyaméhben is ajánlott verseket, mondókákat skandálni a magzatnak, később a kisgyermeknek az óvodában is ezek lesznek az első előadott szövegei, de a nagy diákok is verset keresnek, válogatnak a ballagási kártyájukra – részletezte az ötletgazda, hozzátéve: maga választotta ki a tizenegy, versenyben lévő költemény előadóját, a tolmácsolás módját azonban a művészekre bízta, így történhetett meg, hogy Laczkó Vass Róbert a számára kiosztott verset Szép András segítségével megzenésítette. Az ötlet sikert aratott: Kovács András Ferenc Október. Őszi könyvtár című verse 400 szavazattal vitte el a virtuális pálmát. Őt Kinde Annamária, majd László Noémi követte, a verseny összességében pedig mintegy 2234 szavazatot vonzott – ismertette a részleteket Víg Emese, akinek a szervezésbe fektettet munkáját és lelkesedését Pákai Enikő, a kolozsvári televízió magyar szerkesztőségének megbízott vezetője méltatta. Úgy értékelte: a verseny legnagyobb hozadéka, hogy a műfaj nem rendszeres fogyasztóihoz is eljutottak a versek. Köllő Katalin, lapunk kultúra rovatának vezetője műsorvezetői minőségében már üdvözlő szavaiban is a vers és a költők egykori és mai megítélését állította párhuzamba, és erről kérdezte beszélgetéseik során a tizenegyből jelen lévő költőket, Papp Attila Zsoltot, Király Zoltánt és Balázs Imre Józsefet is. Az alkotók mind pozitívan értékelték a lehetőséget és a művészek hozzáállását, kifejtve: mást jelent a vers a szerzőnek és mást az előadónak. Csatlakozott a véleményhez Váta Lóránt színművész is (Király Zoltán versének tolmácsolója), aki szerint az előadásmód azt jelzi, hogy adott pillanatban a művész éppen hol tart a szöveggel. Azok a költők, akik nem tudtak jelen lenni a pénteki rendezvényen – a második és harmadik helyezett mellett Jánk Károly, Fekete Vince, Ferenczes István, Farkas Wellmann Endre –, üzenetet küldtek, amelyeket a színművészek – Albert Csilla, Kali Andrea, Kántor Melinda, Farkas Loránd és Váta Loránd – olvastak fel. A megzenésített első helyezett vers természetesen el is hangzott, több más énekelt vers társaságában, Laczkó Vass Róbertnek és Szép Andrásnak köszönhetően, a szép számban egybegyűlt közönség pedig azt a filmecskét is megtekinthette, amelyet a versek előadásáról készítettek a tévések. A tizenegy versenymű ugyan nem hangzott el, de ezért bőséges kárpótlást nyújtott Vass Ákos fiatal költő erre az alkalomra írt és előadott, Pál apostol utolsó slamje a korinthusiakhoz című alkotása, benne a rendezvény sommájaként is értékelhető (és megszívlelhető) kijelentéssel: Olvassanak kortárs költőket, mielőtt meghalnak! A rendezvény sorsolással zárult: a támogató Koinónia és Kriterion kiadók jóvoltából három értékes könyvcsomag talált gazdára a Versverseny szavazói között. S. B. Á. Szabadság (Kolozsvár). 2013. október 25.Király László kapta az Arany János-díjatKirály László költő, író kapta meg idén az Arany János-díjat a Magyar Írószövetség Arany János Alapítványától. Ezt közölte a szervezet az MTI-vel. Az idén hetven esztendős Király László kolozsvári költői, írói munkásságának elismeréséért vehette át a díjat Budapesten az alapítvány kuratóriumi elnökétől, Oláh Jánostól. A díjazottat Szakolczay Lajos irodalomtörténész, kritikus méltatta. Király László mindmáig legnagyobb visszhangot kiváltó műve, az 1972-ben megjelent Kék farkasok című regény epikai formában megírt nemzedéki számvetés, a közelmúlt történelmének, az ötvenes-hatvanas évek erdélyi magyar falujának s a városnak leírása – emlékeztetett a közlemény. Az írónak idén jelent meg az Orpheusz Kiadó gondozásában a Készülődés Pazsgába című legújabb verseskötete, de hetvenedik születésnapja alkalmából a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó is készül egy átfogó versválogatással. Az Arany János-díjat korábban mások mellett Hornyik Miklós, Szörényi László, Jánosi Zoltán, Kiss Benedek, Vári Fábián László, Ferenczes István, Jámborné Balog Tünde, Oláh János és Szakolczay Lajos vehette át. A díjazottak egy Arany Jánosról mintázott kisplasztikát kapnak, Kő Pál Kossuth-díjas szobrászművész alkotását. A Magyar Írószövetség 1989-es közgyűlése döntött úgy, hogy alapítványt hoz létre a magyar irodalom értékeinek védelmére, gondozására. Az Arany János Alapítványt 1990 tavaszán jegyezték be. A szervezet 1995-ös közgyűlése határozott az Arany János-díj adományozásáról. A pénzjutalommal járó elismerést minden évben az 1956-os forradalom ünnepnapján, október 23-án adják át. Krónika (Kolozsvár) 2013. november 16.LapozóKinek tárod ajtódat, vitéz,/tisztálkodás és hajnali/újjászületés után?/Ablakodat – kinek?/Lám, a reggeli zsenge szabadság!...-/mégse hidd:/bebocsájthatsz akárkit,/büntetlenül bárkit a/versbe, zenébe. (Király László). Volt viszont még egy "oktatóm", egy, akkor még pályája elején járó, de markáns költőegyéniség, Király László személyében, aki a modern világlírában igazított el, szintén heti egy találkozás során. 1971-től, az Utunk január 15-i számával kezdődően "tartotta óráit" a lap +1-nek elkeresztelt "iskolaoldalán", mondhatni egy, az olvasóval közös szellemi kalandot folytatott hétről hétre, amelyben bizonyára nem csak diák olvasók vettek részt, de elsősorban rájuk számítva írta Bóják című, ma is figyelmet érdemlő sorozatát 1974-ig. (Borcsa János). A gyümölcsösökben még arany nap kering,/De díszei már hullnak lassan a kertnek,/Tarlott bokrok, száradt kórók, röpülő,/Lebegő ökörnyálak, s a pirosodó almák/Mellett már rozsdásan virítnak a sárga,/Barna, rózsaszín, rőt-, és aranyszínű levelek. (Fekete Vince). Eljön a tél, mint egy Király Laci-versben Tánya Szmirnova. Százfelé cibálja a három ló a trojkát, égtájtalan hósivatagi viharokban keringünk, vergődünk magunk körül, sehol-nincs mécsvilágokról delirálnak az örök utazók, szerelmek múlnak el a múlhatatlan hóesésben, de te ne aggódj, kedvesem, ne keseredjetek el végképp, szomorú erdélyi barátaim, túl vagyok már az Urálon, megyek Anton Pavlovics után felétek, mert mondataiban már vér szivárog, át a Szahalinokon, Alaszka felé próbálok rövidíteni, hogy mi hamarost hozzátok térjek, valami jóféle trópusi ciklon szárnyain szállok majd felétek, mediterrán szelekbe szórt havakkal fogok megérkezni, mielőtt végképp lezuhannának a tél jégből gyalult vasfüggönyei a pályaudvarok bejáratánál, ott fogok állni a hetedik vágány előtt, cobolybundába burkolózva fogom várni azt a nosztalgiavonatot, az osztályok fölötti expresszt, ahol nagy menyegzők dúltak, de ti mindig elkéstetek, mert menyasszonyt loptatok éppen, vagy először lettetek özvegyek, mit tudom én, talán épp akkor érkezett meg a középkori tél, amely sohasem múlik. (Ferenczes István). A sorozatban hét Király-írás lát napvilágot, az utolsó 1969 júniusában. A hangütés kifejezetten kemény ("Kísérletezni izgalmas..."), az európai színház megújulását tárgyalja, a lengyel Grotowskit állítva a középpontba (Szegény színház), de keresi a hazai színjátszásban is a kísérleti teljesítményeket, és megtalálja őket Liviu Ciulei és Lucian Pintilie rendezéseiben. Aztán a következő mondatot olvassuk (2013-ból visszanézve igazán telitalálat!): "Nagy reményekre jogosítanak fel a még főiskolás Andrei Serban rendező-bravúrjai, melyekkel két esetben hozott aranyérmet a Zágrábi Fesztiválról." (Kántor Lajos). Csak voltunk szlemmerek, éjszakákon át/kóborolva az Erdély nevű utcán, ahol/sötétlő álarcok között már látni véltük/azt az igazságot, ami lelóg mindenegy lámpavasról,/amíg magasról, mélyről szól a dal:/hogy tulajdonképp senki sem akar/különös lenni, vagy bátor, férfias –/a rozsda alól mégis előtört a vas. (Karácsonyi Zsolt). Nincs és lehet idegen asztalán/páros tükörben élek. Hülyén hangzik,/ha kimondom: hazám, egyesek úgy vélik:/félrebeszélek. Mások, hogy lázítok./Bár arra volna ok. (László Noémi). Sár van köd van mégis jól van/mondogatom indulóban/és a sűrű ködök alól/sötét árnyam kilovagol (Lövétei Lázár László). Hogyha félig éltünk,/félig múlt el minden,/s még egy másik felet/engedhet az Isten.//Írtunk is, sírtunk is,/de még nem eleget./Trelleborg felé fut/egy fél fekete eb. (Markó Béla). Az újabb hó- és harcmezőkön/bohócok, hajtók már serényen/árulkodó nyomot keresnek/– jönnek a farkasmentes évek;//és Trelleborg felől, a gyomor/mélyén veszett ebek ugatnak,/messzi hazákból válaszolva/az elvonuló farkasoknak. (Papp Attila Zsolt). Székelyföld, 2013. november. Knb. Népújság (Marosvásárhely) 2014. február 18.Összefogást szorgalmaznak ismert erdélyi személyiségekAz erdélyi magyarság fennmaradásának és megerősödésének legfőbb zálogát a Kós Károly által közel egy évszázada meghirdetett, az egész Erdélyt átszövő közösségi autonómia jelenti – áll a több ismert erdélyi magyar értelmiségi által megfogalmazott keddi felhívásban. A magyar politikai elit akkor tudja elérni ezt a célt, ha egységesen tesz azért, hogy megszerezze a magyar közösség feltétlen támogatását, és maga mellé állítsa a demokratikus román értelmiséget, valamint a mérvadó európai intézményeket – olvasható a felhívásban, amely leszögezi, hogy az elvszerű és racionális magyar–magyar, illetve román–magyar kapcsolatépítés érdekében továbbra is szükség van egy hiteles, erős és demokratikus európai képviseletre. A felhívást megfogalmazók meggyőződése, hogy szükség van az egyházi és civil szervezetek támogatására, a politikai alakulatok választási koalíciójára és minden erdélyi magyar választópolgár bizalmára, valamint szavazatára – mert a nemzeti érdeknek előbbre valónak kell lennie a pártérdekeknél. Meggyőződésük továbbá, hogy az erdélyi magyarság európai képviseletét a jövőben is annak a Tőkés Lászlónak, az Európai Parlament korábbi alelnökének kell fémjeleznie, aki a magyar közösség világszerte ismert és elismert egyénisége, és aki már a 80-as évektől ellenáll minden politikai nyomásnak és megfélemlítésnek. Aláírók: Dr.Ábrám Zoltán orvos, egyetemi tanár Dr. Bakk Miklós politológus, egyetemi tanár Bíró Edit, Udvarhely Városi Székely Tanács elnöke Boros Zoltán zeneszerző, ny. tévészerkesztő Dr. Bodó Barna politológus, egyetemi tanár Dr. Brassai Attila orvos, egyetemi tanár Dr. Brassai Zoltán akadémikus, ny. egyetemi tanár Dr. Csiszár Anna orvos, ny. előadótanár Csinta Samu újságíró Dr. Dávid László egyetemi tanár, a Sapientia-EMTE rektora Demény Attila zeneszerző, rendező Dr. Farkas Csaba fogorvos Ferenczes István költő Fodor Imre, Marosvásárhely ny. polgármestere Fülöp G. Dénesné Suba Ilona, a Lazarenum Alapítvány intézetvezetője Fülöp Lajos tanár, ny. múzeumigazgató Gazda József író Gergely István „Tiszti”, a Csibész Alapítvány elnöke Dr. Geréb Zsolt teológus, ny. egyetemi professzor, a Partiumi Keresztény Egyetem volt rektora György Attila író Dr. Hollanda Dénes ny. egyetemi tanár, a Sapientia Egyetem volt dékánja János Szabolcs egyetemi tanár, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora Dr. Juhász Tamás teológus, ny. egyetemi professzor, a Protestáns Teológiai Intézet volt rektora Kallós Zoltán néprajzkutató Katona Ádám tanár, az Orbán Balázs Közművelődési Egyesület elnöke Kónya Hamar Sándor író, filozófus, volt parlamenti és európai parlamenti képviselő Dr. Kincses Előd ügyvéd Dr. Kincses Mária ny. egyetemi tanár Kincses Elemér rendező, író Kozsik József színművész László János üzletember Lászlóffy Zsolt zeneszerző Lászlófy Pál, az RMPSZ tiszteletbeli elnöke Lakó Péterfi Tünde civil- társadalmi aktivista Márton Zoltán, Makfalva polgármestere Meleg Vilmos színművész, a nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulatának tagja Murádin Jenő művészettörténész, egyetemi tanár Nagy Pál ny. ideggyógyász főorvos Nagy László unitárius lelkész Dr. Pálosi Csaba állatorvos Dr. Papp Kincses Emese író, publicista Dr. Péntek János akadémikus, nyelvész, ny. egyetemi tanár Pillich László közíró Sánta Imre református lelkész Somai József közgazdász, az RMKT tiszteletbeli elnöke Székely Attila ny. régész-tanár Szőcs Géza költő Tolnay István, a Partiumi Keresztény Egyetem megbízott elnöke, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület világi főjegyzője Ütő Gusztáv képzőművész, egyetemi tanár Székelyhon.ro, 2014. április 3.Farkas Árpád köszöntéseA Székelyföld folyóirat szerkesztőivel és munkatársaival közösen Farkas Árpád költőt születésnapján, ma 18 órától a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében Bogdán László, Borcsa János, Dimény-Haszmann Árpád, Fekete Vince, Ferenczes István, György Attila, Lakatos Mihály, Molnár Vilmos, Sántha Attila köszönti. Közreműködik Kolcsár József színművész és a Plugor Sándor Művészeti Líceum vonósnégyese. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. április 5.Versek a költőnekSokak számára volt Farkas Árpád „a” költő, némelyek számára mester, egyféle jóakaratú báty, akinek egyéni zamatú, azonnal felismerhető versei mellett erkölcsi tartását is bámulták olvasói, pályatársai. Csütörtök délután bensőséges, szeretetteljes ünnepségen köszöntötték a 70 éves alkotót tisztelői, rokonai, barátai a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében. A Székelyföld kulturális folyóirat áprilisi számában tizenhárom író és költő üdvözli – versben és prózában – a kerek évfordulóhoz érkezett „élő klasszikust” (akinek sikerült tréfával oldania a pillanat komolyságát), ezeket az írásokat olvasták fel szerzőik: Ferenczes István, Bogdán László, Borcsa János, Dimény Árpád, Fekete Vince, György Attila, Lakatos Mihály, Molnár Vilmos és Sántha Attila; jelen volt Lövétei Lázár László, a Székelyföld főszerkesztője is. Kis zene is fűszerezte a hangulatot: előbb a Kaláka együttes által megénekelt Virágzápor hangzott el, majd a Plugor Sándor Művészeti Líceum vonósnégyese adott elő Kodály- és Bartók-műveket, végül pedig Majláth Attila egy népdalt. Kolcsár József színész verseket olvasott fel, a városvezetés jókívánságait Incze Sándor tanácstag, nyugalmazott református esperes tolmácsolta, személyes ráadással is nyomatékosítva az üzenetet. Meglepetten és meghatódva válaszolt minderre Farkas Árpád: mert nem tudott arról, hogy ilyen összeesküvés készül a születésnapjára, és mert „ennyi barátja van még az embernek és a versnek”. Nem ilyen lovat akart ő sem – elevenítette fel gyermekkorát –, előbb pilóta szeretett volna lenni, azután kezdett verset írni, hogy szárnyai nem nőttek. Idővel kiderült, hogy a verseket ki is nyomtatják, és fel is szállnak, emberek közé mennek: így alakult a költői pálya, amelyhez az embernek, magyarnak, székelynek levés kényszere és igyekezete társult. Erre kell törekedni, nem arra, hogy élő vagy holt klasszikusok, esetleg múzsák legyünk – fogalmazta meg a Hargita megyei Siménfalván született, munkásságáért több rangos díjjal is kitüntetett költő, aki büszkén és felemelt fejjel vállalta, ami ráméretett: hogy „erdélyinek születtem és annak kellett maradnom”. Azt is elmondta, hogy külföldön, más tájakon éppen a sajátosan székely szavajárású, ízű, élményvilágú versei a legkeresettebbek, és ez nagy öröm. Éljünk a világban, ha már megadatott nekünk, és legyenek barátaink, mert valahogy így áll össze a közösség; vigyázzunk nagyon egymásra, ahogy én is szerettem volna a szavakra vagy a versekre vigyázni, hogy ne dülöngjenek szanaszét, ne lézengjenek csak úgy a világban – mondotta el köszönetképpen. A rendhagyó születésnap dedikálásokkal, oldott beszélgetéssel végződött. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. április 5.Páll Lajos: Válogatott versek (Székely Könyvtár)Nagyon nehéz volt... ...a Páll Lajos-összesből válogatni, mert túl közel van még, mert hallom még enyhén karcos hangját, a dikcióját, amint mondja, szavalja verseit, amelyek így élőbb, katartikusabb hatással égtek belénk, másabbá, tágasabbá lett a holdudvarral, mint amikor a papírra örökített szöveggel szembesül az ember. Nehéz volt kihagyni az egyiket, beválogatni a másikat, amikor sokszor ott láttam a vers mögött a képet is, a festőállványon éppen készülő alkotást, a kínkeserves küzdést az anyaggal és a megszenvedett élettel. „...mikor valamit előbbi Nemlétezőből utóbb a Léthez juttatunk el, azt, aki odajuttatja: alkotónak, a létrehozott dolgot pedig: alkotásnak hívjuk” – olvasom Platónnál a művészet mibenlétéről szóló töprengésekben, s máris oldalamba üti tőrét a kételkedés kisördöge, mert Páll Lajos Léthez juttatott alkotásai mögött látom, érzem, hallom, sejtem a kimondhatatlant is, az isteni káoszban szanaszét kavargó Nemlétező elemeit, reminiszcenciáit, borozásaink közben elejtett félmondatait, hallgatásait a Duna-delta megsemmisítő táborairól, az Andromache rabhajó pokláról, Szamosújvár gyalázatáról, a koncepciós perek vérbíróiról, a rabtartó pribékekről, akik nemlétezőként, éterivé szublimáltan kísértetként bolyonganak immár a Létező Páll Lajos-életmű pokoltornácain. És ott lebeg fölöttük a szülőföld, Korond, az alfa és az ómega, az Atlantisz mélyére süllyedt édeni szédület, ó, nem a valódi, az utcaszélére kirakodott, zsibvásáros, kivagyi, közönséges urbe, hanem az egyszeri, egyedi, megismételhetetlenül megszenvedett, csak a Páll Lajos-i teremtés által örökkön Létezővé lett, síró-kacagó tündérkert. A Szép! Az érdek nélkül tetsző. A mindenséggel mérhető. A kötet szerkesztése közben végképp meggyőződtem, hogy az oktondiságok oktondisága Páll Lajos kapcsán feltenni a kérdést – sokan fel is tették, és sajnos, meg is válaszolták –, hogy a festő, avagy a költő-e az előbbre való. Alulírottként most is azt mondom, amit mindig is: nincsen két Páll Lajos! Egy van, egyetlen, a totalitást kísértő, az egyetemes felé törekvő elementáris erejű alkotó. Páll Lajosnál a látvány, a vizualitás a lírai dallammal szervesülve lényegül megismételhetetlen egyetlenné, szinte álombéli egésszé, múlhatatlanul nyugtalanító gondolattá. A kételkedőknek egyetlen próbát ajánlanék csupán: tessék megállni Páll Lajos Passió című festménye előtt, és bekapcsolni a magnót az E se tánc? című versére. Bizony, Egy a Kettő, s így ez az Egy több, mint a Kettő. Páll Lajos immár lezárult életművében a festészet és a költészet a sziámiiker-szindróma megtestesüléseként működik, épp oly csodásan, akár az Úr. Mögöttük ott érezzük a megszenvedettséget, amelyet a nagy előd, a szigorú tekintetű mester, Zsögödi Nagy Imre imperatívuszként állított a kortárs alkotók, tanítványok elé, legyenek azok festők, költők, szobrászok, zenészek, a múzsák áldott-átkozottjai. Páll Lajos világi, közemberi, hétköznapi, ha úgy tetszik: fizikai élete telített volt szenvedéssel és fájdalommal, önpusztító küzdelemmel, amely fölött azonban a legnehezebb pillanatokban is ott lebegett a derű, az irónia, az önmagunkon való kacagás képessége, mint teremtéskor az Isten lelke a vizek fölött. Szinte magam előtt látom, amint Szilágyi Domokossal egymás karján oltják ki sírón-kacagón a cigarettacsikkeket, bizonyára az ifjúkor vagányságától is megrészegülten, de valószínűbb, hogy a kínról való több tudásért, vagy azért a bizonyosságért, hogy a fizikai fájdalomnál elviselhetetlenül teremtőbb gyötrelem lehet az alkotó lelkének a mélységeiben. Van Páll Lajosnak egy emlékezetes metaforája az alkotó ember helyzetéről. Ebben a vallomásban ahhoz a balga favágóhoz hasonlítja önmagát, aki a sudár fenyőfa kivágásához úgy kezd hozzá, hogy alulról fölfelé haladva nyesi le a gallyakat, végeredményben maga alatt vágja a fát, s csak amikor fölér oda, hol a piros tobozok tündökölnek, veszi észre, hogy bár messzire, nagyon messzire, tán az Óperenciásig is elláthat, nincsen visszaút, a család tűzifa nélkül, ő pedig végképp egyedül maradt. Egyedül a Jóisten van vele. Ott van immár. Néki mondja verseit. Ferenczes István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. május 24.Székelyföld 200Alig hangzott el az „európai színvonalú” román felháborodás, miszerint ily nem létező címmel lap jelenhet meg Romániában, máris napvilágot látott a SZÉKELYFÖLD 200., ünnepi száma 60 szerzővel a fedélzetén. Régi álma szökött szárba 17 évvel ezelőtt a Székelyföldön élő vagy innen elszármazott „tollas” embereknek, amikor Csíkszeredában sikerült rést ütni a fiskális bürokrácia falán, s Hargita Megye Tanácsa támogatásával Ferenczes István és fiatal alkotócsapata szívósságának eredményeként megszületett a régió kulturális folyóirata. Mely egyáltalán nem mondható regionálisnak, miközben szellemi műhelyhez méltóan hiánypótló helytörténeti, történelmi szakmunkáival, egyesülő nemzetre nyitott irodalom- és művészetszemléletével Csíkszeredától Budapestig és Bukarestig, Szentgyörgytől Szombathelyig, Kolozsvártól Sopronig, s a nagyvilág kortárs minőségi ingereit is befogva szomjat oltogat. E lap munkatársai nem melldöngető székely-magyarok, de pontosan ismerik helyüket a világban, s hűségük kötni fog majd akkor is a nyitásban, amikor az önrendelkező régió előfizetőit szolgálják majd hámokat és kánonokat félrehagyó, nyitott magyar beszéddel. Ennek reményében köszöntjük a Székelyföldet, s adunk közre elkövetkezendőkben is válogatáscsokrot a 200. lapszámból. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. május 24.Sántha Attila: A Székelyföldről és az elmevívás műfajáról (Székelyföld 200)Hogy ki gondolta volna 17 évvel ezelőtt, 1997-ben, hogy az akkor frissen induló Székelyföld 200 számot fog megérni, ma már örökre titok marad. Feltehetően nem sokan, ugyanis abban az időben mi (maradjon titok, hogy ez kiket takar) fiatal titánokként még egyáltalán nem gondolkodtunk ilyen kérdéseken. Egyébként is mi az az idő, minek zaklatni minket ilyesmivel? Egyedül Ferenczes Istvánból nézem ki, hogy alapító főszerkesztőként és élete derekán lévő íróként léteztek olyan perverz gondolatai, hogy a mostani ünnepségen is részt akar venni – szóval Ferenczesből kinézem, hogy keverte nagyon, mint Piszkos Fred a málnaszörpöt. Merthogy nemigen lehet azt másképpen megmagyarázni, hogyan gyűjthette maga köré oly rövid idő alatt a mai középnemzedék az akkori ifjak krémjét: először Molnár Vilmost és György Attilát, majd Fekete Vincét és Lövéteit. Szóval megjelent a Székelyföld, és valami elkezdett – mintha – változni mindenfelé a Székelyföldön (de ez nem biztos, lehet, csak a szemem káprázik). Kezdett nem szitokszó lenni, ha az író székely (merthogy volt idő, amikor az volt), s később kezdett nem olyan nagy vasziszdász lenni, ha a szerző akármilyen téren letér egy cseppet a kánontól, s olyan gondolatok közzétételét engedi meg magának, amitől komolyabb helyeken mereven elzárkóznak, nem azért, mert a szerző netalán nem brillírozna, hanem mert hogyan is gondolhat ki ilyesmit, s hogyan is gondolhatja, hogy ők kiadják (elvégre decencia, illendőség is van a világon)? Na, szóval a Székelyföld ezeket kiadta, s csóválják csak a fejüket szakfolyóiratok szigorú szerkesztői, nem dőlt össze a világ, sőt, az is lehet, új világok teremtődtek, mert nem volt, aki időnap előtt földbe döngölje azokat, még palánta korukban (elnézést a képzavarért, miszerint a világ egy palánta, valószínűleg tudat alatt virágra gondoltam). Székelyföld jobb helyein életük első 18 évében az ifjak intenzív elmevívó kurzusokon vesznek részt, mint a japánoknál a szamurájok. 18 évesen az ifjút, ha nem tud megfelelni akármilyen kérdésre, de nem csak úgy, hogy na, hanem úgy, hogy nanana, sziklafokról a mélybe taszítják, legfeljebb sajnálják, hogy ez a mélység manapság alig éri el az ötven centimétert. Lehet, hogy erről szólt a folyóirat első 17 éve is: hogy a nagy reményű lap megtanult elmevívni, és csak ezután következik a nagy durranás, amikor ifjú palántánk, most már mint mély gyökerű és izmos növény, felveszi a harcot a szálkásfajtájúak vaskalapos rendjével? Tehát a nagy kérdés nem az, ami volt, hanem az, hogy újabb 200 szám elmúltával az akkori öregek – Lövétei, Fekete, Molnár, György – vajon miről tudnak beszámolni. Reméljük, nem kell azt mondanunk legyintően, esetleg balra kisercintve, hogy na, ők sem változtatták meg a világot... Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. szeptember 4.SZÉKELYFÖLDI LÉLEKÉPÍTÉSCseke Péter–Burus János: Csíksomlyói Székely Népfőiskola „Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. / A szavakat is. Egyetlen szó, / egy tájszó se maradjon kint. / Semmi sem fölösleges." (Kányádi Sándor: Noé bárkája felé) Az erdélyi magyar szellemi élet művelői, a népi hagyományok ápolói elé programot adó költő 1973-ban versbe kristályosodott szavai termékeny talajba hullottak. Gondoljunk csak a bukaresti Kriterion Könyvkiadónak a két világháború közti Erdély magyar irodalmát újra köztudatba emelő könyveire, a gazdag népszokásokat feldolgozó tudományos igényű kötetekre. 1990 után az értékmentő munka fokozott lendülettel folyt tovább, hisz ledőltek a tiltás falai, a hagyományainkat feldolgozó, értékmentő munka - az Erdélyi Múzeum, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, sok más országos és helyi érdekű kulturális fórum, kiváló szakembereink, tudósaink kutató munkájának köszönhetően - új lendületet nyert, a minden behajtásának, behordásának igényével látott munkához. És ebben a törekvésben valóban „semmi sem fölösleges", Noé bárkájában - szellemi kincsestárunkat megjelenítő metaforában -mindennek helye van, elődeink minden törekvésének, amely a léleképítést, a nemzeti identitás erősödését, tudatosítását segítette, megmaradásunk, jövőnk ügyét szolgálta. Ilyen megmentésre, felélesztésre utaló „szó"-ként értelmezhető a Csíksomlyói Székely Népfőiskola, melynek létrejöttére, szolgálatára Cseke Péter jeles erdélyi művelődéstörténész hívta fel a figyelmet a Székelyföld 2002/12-es számában. Az elmélyült kutatómunka gyümölcse a szerzőt is további munkára ösztönözte; Burus János csíkszeredai tanár, néprajzkutató személyében pedig olyan munkatársra talált, akinek ugyancsak szívügye lett a népfőiskola múltjának feltárása, közkincs-csé tétele. A közös munka gyümölcse a Csíksomlyói Székely Népfőiskola kötet. Csíksomlyóról lévén szó, mi sem természetesebb, mint hogy a kötet szerzői az olvasót a hely szellemiségét meghatározó Szűzanya-szobor ihlette verssel és egy, a somlyói búcsút és a kegyszobor történetét felidéző írással adjanak lelki indíttatást az olvasónak. Ferenczes István Ave mundi Domina című költeménye a kegyszobor spirituális kisugárzását érzékelteti, strófazáró soraiban az egyetemes egyház nyelvén köszönti a nemzeti Mária-kegyhelyet megszentelő, megszemélyesítő, Csíksomlyót világhírnévre emelő égi Édesanyánkat - Ave mundi Regina, O Madonna virgina, Stella Maris Maria, Salve mundi Domina -, akihez évente százezrek zarándokolnak el Erdélyből, Magyarországról, a diaszpórában élő magyarság soraiból. Kovács Imre írása a csíksomlyói pünkösdi búcsú és a kegyszobor történeti hátterét tárja az olvasó elé: a katolikus vallás megvédéséért a közeli Tolvajos tetőn 1567-ben lezajlott csata emlékét, az 1450 és 1543 között faragott csíki Máriaszobrok, különösképpen a csíksomlyói kegyszobor leírását. „...hársfából készült, 227 cm magas. Mária lábai alatt a fél földgömb, azon sarlós hold, ennek közepén fekvő emberfej - a tagadás képviselője. A kegyszobrot tetőtől talpig aranyos sugárkéve ragyogja körül. Az obszerváns ferences kegyeletet és gyakorlatot őrzi, a Napba öltözött Asszonyt." A népfőiskolák létrehozásának gondolata Dániában fogant meg. Kezdeményezője Nicolai Frederik Severin Grundtvig (1783-1872) dán evangélikus püspök volt. A nemzeti identitást erősítő, a szellemi felemelkedést, a felnőttképzést szolgáló első intézményt 1844-ben nyitották meg. Magyarországon a századfordulón születtek hasonló intézmények, kezdetben szabad líceumok formájában. A népfőiskolák a harmincas években jöttek létre, többségükben az egyházak szervezésében. Közéjük tartozott a Kerkai Jenő SJ által 1936-ban létrehozott KALOT - a Katolikus Legényegyletek Országos Testülete -, amely „a falusi ifjúság keresztény szellemben való nevelését" tűzte zászlajára, jelmondata pedig - „Krisztusibb embert! Műveltebb falut! Életerős népet! Önérzetes magyart!" - a hit, műveltség, család, haza fogalomkörében, eszményében kívánta a magyar falut súlyos elmaradottságából kiragadni, fölemelni, a tehetséges, tanulni vágyó, vállalkozó szellemű ifjúságot fölkarolni. E szervezetnek lett a testvéregyesülete a KALÁSZ, amely a lányok nevelését szolgálta, a KALÁKA népfőiskolák keretében. Cseke Péter gazdagon adatolt, sok bibliográfiai hivatkozással alátámasztott tanulmányából megtudhatjuk, hogy Erdélyben a 19. században jöttek létre azok az oktatási intézmények - a Tessedik Sámuel alapította nagyszentmiklósi mezőgazdasági iskola 1803-ban; a Wesselényi Kollégium Makfalván, 1835-ben -, amelyek a falusi ifjúság szakmai, szellemi felemelkedését szolgálták. Ugyane céllal jött létre a székelykeresztúri unitárius és a radnóti katolikus (1931), a kézdivásárhelyi katolikus (1932) téli gazdasági iskola, indult a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium szervezésében a csombordi gazdasági iskola, 1935-ben. A harmincas években a dán népfőiskolák erdélyi kisugárzásaként jött létre, Balázs Ferenc unitárius lelkész kezdeményezésére, a mészkői népfőiskola. Kerkai Jenő kezdeményezése 1940-ben Erdélyben is csakhamar gyökeret vert. 1941-ben a KALOT égisze alatt megnyílt a Csíksomlyói Székely Népfőiskola, melynek létrejöttét Teleki Pál miniszterelnök is támogatta, első igazgatójául Magyar Ferencet nevezte ki. Azzal párhuzamosan szervezte meg Zakariás Flóra szociális testvér a csíksomlyói Székely Leánynépfőiskolát, ugyancsak 1941-ben. Három hónapos tanfolyamaik résztvevői elméleti oktatásban és a zöldségtermesztés, a konyhakertészet, a tejgazdaság, a háztartásvezetés, a népi hagyománykincs elsajátításán alapuló oktatásban részesültek. Cseke Péter tanulmánya az előbbire fókuszál, több éves kutatás eredményeként azt mutatja be az olvasóknak. E tanítás tartalmára és céljaira világít rá Kerkai Jenő Móricz Zsigmondnak 1940 októberében írt levele: „Legfőbb célunk, hogy népfőiskolánkkal a magyar élet- és sorskérdéseket szolgáljuk, és a minden tekintetben egységes magyarság ügyét előbbre vigyük. Népfőiskolánk tananyaga, menete és szelleme ezeknek a céloknak az elérését szolgálja." A címzett tájékoztatása nem véletlen, hisz a népi írók - Móricz Zsigmond mellett Németh László, Veres Péter - maguk is erőteljesen szorgalmazták a falusi ifjúság szellemi képzését, népfőiskolák szervezését, létrehozását, támogatását. A tanulmány részletesen ismerteti az 1940-41 telén indított oktatás anyagi és szellemi előkészületeit, az ott tanító szakemberek toborzását, alkalmazását. A népfőiskola otthona megtervezésére Kós Károlyt kérték fel, az építkezés vezetésére a csíkpálfalvi Ferencz S. Imre építészmestert. Az erdélyi építészeti motívumokkal ékesített épületbe 1942 őszén költözhettek be az addig a helyi iskolában tanuló növendékek. Jeles tanáraik sorában ott találjuk Szervátiusz Jenő szobrászművészt, aki a fafaragó-tanfolyamot vezette. Molnár István a népi táncművészetet oktatta. Mátéffy Győző és Ferencz Lajos tanárok az általános műveltséget nyújtó tárgyakat adták elő. Köllő Bonifác világnézeti előadásokat tartott. P. Hajdu Leánder hit- és erkölcstant, Részegh Mária zöldkeresztes nővér egészségtani, Kozán Imre agrármérnök pedig mezőgazdasági ismereteket tanított. Kötelező érvényűtanterv nem készült. A tízhónapos tanfolyam alatt a szakmai, népi mesterségeket felkaroló oktatás és a szellemi műveltség elmélyítése mellett arra törekedtek, hogy a hallgatóikat faluvezetésre, közművelődés-szervezésre is kiképezzék. Az itt végzett tanítványok - emeli ki Cseke Péter - „a szellemi otthonteremtés előfutárainak bizonyultak szülőhelyükön". Sajnos a háború - az oktatók katonai behívói, az épületek katonai célokra való igénybevétele, a front közeledte - lehetetlenné tette az ígéretes kibontakozást, sőt, külső okok és körülmények, az 1942-es és 1943-as évek fénykora után, a népfőiskola megszűnéséhez vezettek. Lesz-e folytatás? A tanulmány záró soraiban ennek a lehetősége is fölmerül: „P. András Imre SJ, az újjászervezett KALOT elnöke felhívással fordult a romániai magyar katolikus egyházak vezetőihez: támogassák az egyesület újraindítását Erdélyben." A kötet második részében Burus János tanár a „somlyói idő" - a KALOT-és a KALÁKA-mozgalom székelyföldi léleképítés - dokumentumaival egészíti, teljesíti ki a népfőiskoláról rajzolt képet. Ő vállalta fel - Kányádi Sándor versétől indíttatva - e dokumentumok összegyűjtését, átmentve azokat a jelenbe, kiemelve a feledésből, abban a reményben, hogy egy reményteli újabb indulást élő hagyományként segítse a jövőépítésben. A sokrétű, változatos, a népfőiskola életébe betekintést engedő iratok közül külön figyelemre méltó Magyar Ferenc igazgató 1942. június 23-án keltezett körlevele, a hallgatók - Ferencz Imre, Ambrus Károly, István Lajos, Dánél Károly -visszaemlékezései. Mit vittek magukkal Csíksomlyóról? Ambrus Károly emlékeiből idézünk: „Mint szomjas föld az esőt, virág a napfényt, fű a harmatot, úgy ittuk be az ott hallottakat. Kitárult előttünk egy új, csodálatos világ. Most is a fülemben cseng igazgatónk figyelmeztetése: »Fiúk, soha ne feledkezzetek meg három dologról: tiszta fej, tiszta szív, tiszta kéz!«". Mindmáig érvényes erkölcsi útravaló! Burus Jánosban is ott él az újraindulás reménye. Erre nem csupán András Imre SJ felhívása ad alapot, hanem az újraindított KALOT egyéves évfordulóján, 2003 szeptemberében tartott rendezvény, valamint a Múlt, jelen, jövő címmel kiadott ismertető füzet is, amely programot adott az induló és tervezett tevékenységeknek, továbbá a 2011-ben megnyitott KALOT-KALÁKA emlékkiállítás és emlékest. „Önmagunk megmentésének mozgalma volt" - sűríti egy mondatba a népfőiskola jelentőségét Daczó Katalin újságíró. Csatoljuk hozzá a mi reményeinket: lesz is! Legyen ez a kötet az újraindulás termékenyítő, szárba szökkentő, cselekvésre buzdító katalizátora. Nagy, nagyon nagy szükségünk van rá, hogy ezáltal is visszafordítsuk az erdélyi magyar falvak hanyatlási folyamatát! Erdélyi magyar egyházainknak külön-külön vagy ökumenikus alapon is van, lennie kell annyi erőnek, hogy ezt a feladatot - az elődök példáján és önfeláldozó munkáján fölbuzdulva - fölkarolják. A kötetet a Népfőiskolai Társaság figyelmébe ajánljuk. Mindenképp megérdemelné, hogy újabb, bővített kiadásban és nagyobb példányszámban jusson el az olvasók és a szakemberek asztalára! A kötet dokumentumértékét növeli a korabeli fényképek közreadása. Hungarovox Kiadó, Budapest 2013. Máriás József, Keresztény Szó (Kolozsvár) 2014. október 2.Idén is díjaz az Erdély Magyar Irodalmáért AlapítványFarkas Árpád költő, író, Ferenczes István költő, író, Oláh István költő és Tófalvi Zoltán újságíró kapja idén az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány díjait. A díjátadó ünnepségre szombaton délután 6 órakor kerül sor a székelyudvarhelyi Művelődési Ház Koncerttermében. Farkas Árpádot Fekete Vince költő, Ferenczes Istvánt Gálfalvi György író, Oláh Istvánt Balázs Imre József költő, irodalomtörténész, Tófalvi Zoltánt pedig Zsidó Ferenc író köszönti és méltatja. Az ünnepségen Lőrincz György, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány elnöke mond köszöntőt, az ünnepi műsorról pedig a Palló Imre Művészeti Líceum zene szakos diákjai gondoskodnak. Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész kollégáját, a 80. éves Pomogáts Bélát köszönti, majd Káli Király István, a Mentor Kiadó igazgatója átadja az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány és Mentor Kiadó által megjelentetett Pomogáts 80 című emlékkönyvet. Krónika (Kolozsvár) 2014. október 3.Írókat, költőket díjaznak (Elismerés Farkas Árpádnak)Erdélyi magyar írókat és költőket díjaz idén is az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA), amely tizenkilencedik alkalommal osztja ki az elismeréseket szombaton Székelyudvarhelyen. Az alapítvány kuratóriumának döntése értelmében az EMIA idei díjazottja Farkas Árpád költő, Ferenczes István költő, író, Oláh István költő, valamint Tófalvi Zoltán újságíró. Lőrincz György, az 1995-ben alakult EMIA kuratóriumának elnöke tegnap rámutatott, azért alapították a díjakat, mert a kilencvenes években széthullt az erdélyi magyar irodalom, senki nem figyelt senkire, és azt akarták, hogy ezáltal kapjanak figyelmet azok a személyek, akik az erdélyi magyar irodalom érdekében élték le életüket. Hozzátette: a díjak kisebbfajta életműdíjnak számítanak, és minden olyan erdélyi magyar író vagy költő megkaphatja, aki tagja a Román vagy a Magyar Írószövetségnek. A holnapi gálaünnepségen az alapítvány köszönti az októberben 80. életévét betöltő Pomogáts Béla irodalomtörténészt, és átadják az EMIA és a marosvásárhelyi Mentor Kiadó által megjelentetett, Pomogáts 80 című emlékkönyvet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. október 6.Életműveket jutalmaztak (Erdély Magyar Irodalmáért)Olyan alkotókat köszöntöttek szombaton Székelyudvarhelyen, akik Lőrincz György író megfogalmazása szerint „életművükkel, emberi tartásukkal nemcsak személyes példát, hanem emberi megalapozást is adtak az elmúlt évtizedekben magyarságunkhoz, megmaradásunkhoz”. Az Erdélyi Magyar Irodalomért Alapítvány tizenkilencedik alkalommal tüntetett ki jeles erdélyi alkotókat és olyan „hídverőket”, akik sokat tettek irodalmunk népszerűsítéséért, anyaországi és külföldi megismertetéséért. A székelyudvarhelyi ünnepségen életművéért vehette át a díjat a 70 éves Farkas Árpád, Ferenczes István, Oláh István költő, Tófalvi Zoltán író és a 80 éves Pomogáts Béla irodalomtörténész. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. november 12.Kezdődik a 20. Marosvásárhelyi Nemzetközi KönnyvásárSzámos meglepetéssel készülnek a 20. Nemzetközi Könyvvásár szervezői, az első már a csütörtök reggeli megnyitón várja az érdeklődőket. Körülbelül 9 ezer könyv és csaknem száz kísérőrendezvény közül válogathatnak a könyv és a kultúra szerelmesei. Intenzív munkával töltötték a szerdai napot a szervezők, hogy a megnyitóra minden készen álljon. Írók és költők portréi kerültek a falra, és hamar felemelkedtek a könyves standok is. A technikusok sem lazsáltak, az él rádiós műsorok sugárzásához szükséges feltételek megteremtésén dolgoztak. A 9 ezer könyvet 44 standon találhatják meg az érdeklődők, és körülbelül száz rendezvényen vehetnek részt a vásár keretében. Ezek többnyire koncertek, könyvbemutatók, színházi eladások, vetítések és vetélkedőkből állnak. A csütörtökön 10 órától kezdd Színház téri megnyitón kétszáz diák meglepetése várja a rendezvény résztvevőit. Közvetlenül a megnyitó után átadják a 2014-es Szép Könyv-díjat a színház előcsarnokában. Déli 12 órától a Bookart Kiadó standjánál dedikál Hajdú Farkas Zoltán, majd 16 órától három esemény közül lehet választani. A színház Radnóti Miklós-termében Egyed Péter és Veress Károly, Ambrus Tünde, illetve Borsos Szabolcs könyveit mutatják be. A Marosvásárhelyi Rádiónál Dragomán György és Részegh Botond közös munkája kerül bemutatásra, ugyanakkor a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének standjánál Péterfy Gergely és Szilágyi Ákos dedikál. Két könyvbemutatóra kerül sor 18 órától, a Radnóti Miklós teremben, Balogh Attila kötetét, a Bernády Házban pedig Ferenczes István kötetét mutatják be. Szintén 18 órától Az ember tragédiája című színes rajzfilmet vetítik a színház 1. számú próbatermében. A Gyereksarokban 10 és 18 óra között minden órában más programmal várják a kicsiket, 16 órától pedig a fiatalokat hívják az Underground terembe, a Legyél te is milliokos! című vetélkedőre. A csütörtöki koncertről Szalóki Ági gondoskodik, a Körforgás című családi koncertre 17 órától kerül sor a színház nagytermében. A Romániai Magyar Könyves Céh és a Marosvásárhelyi Kulturális Központ által szervezett 20. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár szervezi kiemelt figyelmet fordítanak a kortárs magyar irodalom jeles költőire, íróira, így a tavalyi évhez hasonlóan a vásár első napján ismét megtartják a Magyar Írók Estjét, Dragomán György, Péterfy Gergely, Szabó T. Anna, és Szilágyi Ákos részvételével. A 18.30 órától a kisteremben kezdd est házigazdája Mészáros Sándor a Szépírók Társaságának elnöke. Felolvasó színház lesz 20:30-tól „12+1” – örömjáték Rejtő Jenő művekre címmel szintén a kisteremben. Becze Dalma Székelyhon.ro 2014. november 13.Válasszuk az erdélyiséget! – Erdélyi személyiségek felhívása – ALÁÍRHATÓ!A romániai államfőválasztás második fordulója történelmi súlyú választás elé állította Romániát. Soha ilyen élesen nem osztotta meg ezt az országot az a kulturális határ, amely Közép-Európát választja el a Balkántól, soha ilyen élesen nem volt látható, hogy két eltér perspektíva, munkamorál és jövőtervezési szellem él itt egymás mellett, a Kárpátok két oldalán. Az egyik oldalon Victor Ponta, a holnapot felél jelen képviselője, a zsákmánypolitikát fenntartó fanarióta kormányzás továbbvivje áll. A másik oldalon pedig Klaus Johannis, az erdélyi reménykedés képviselője, azé a reményé, hogy Erdély hatására ez az ország talán még lehet az, ami eddig nem volt: szótartó becsületes munkára és a teljesítmény elismerésére épül, erkölcsös társadalom. Mit tehetnek az erdélyi magyarok? Úgy gondoljuk, két lehetőséges döntés van! Lehet annak alapján dönteni, hogy az egyik jelölt, Victor Ponta rég elvesztette szavahihetőségét a szemünkben, a másik pedig, Klaus Johannis, erdélyi szász – kisebbségi – mivolta ellenére sem ígért semmit, sőt, nem ért egyet Székelyföld autonómiájával, következésképpen nincs jó választás, nem érdemes szavazni. Ez a döntés azonban lemondás arról, hogy alakítsunk valamit a sorsunkon, ez a döntés a reményvesztett várakozásé, hogy majd – valamikor – csak elbukkan egy jelölt a román nemzetállam ködéből, aki tétlenségünk dacára megfelel várakozásainknak. És lehet annak alapján dönteni, hogy a mostani helyzet túlmutat azon, amit Klaus Johannis jelenleg képviselő: azt rajzolja ki, hogy létrejöhet – 1920 óta először – egy olyan összerdélyi szolidaritás, amelyre talán teljesen új politikai épület húzható fel. Lassan ugyan, aprómunkával, de nem esélytelenül! Mi ezt a reményt támogatjuk! Szakítani kell azzal a Romániával, amelyben a választások a pillanatnyi ígéretekről szólnak, amelyben a politikusok a lakosság túlélési reményeiből építik fel saját megélhetésüket. Szakítani kell azzal a romániai kisebbségpolitikával, amely a jogokat engedményként fogja fel, és amely a visszavonható engedmények fölötti alkudozással tartja ellenőrzése alatt a magyarság politikai képviseletét. Most Erdély felemelkedése került az előtérbe, ami esély és remény számunkra. Csak annyit kell tennünk érte, hogy vasárnap szavazzunk rá! Válasszuk az erdélyiséget a balkanizálódás ellenében! Farkas Árpád költő, Gazda József író, műkritikus, Izsák Balázs SZNT elnök, Kovács István az unitárius egyház közügyigazgatója, Kosztándi Jenő festőművész, Farcádi Botond újságíró, főszerkesztő, Incze Sándor nyugalmazott esperes, Vetró András szobrászművész, Damokos Csaba dizájner, Ferenczes István költő, Bakk Miklós politológus, egyetemi tanár, Bereczki Kinga CIVEK elnök, Jánó Mihály művészettörténész, Beder Tibor a Magyarok Székelyföldi Társaságának elnöke, Ötvös József református esperes, dr. Ütő Gusztáv képzőművész, egyetemi tanár, Nagy László az unitárius egyház püspökhelyettese, Kolumbán Gábor, dr. Máthé Dénes egyetemi tanár, Toró Attila a sepsiszentgyorgy.info szerkesztője, dr. Nemes Tibor családorvos, László János vállalkozó, dr. Antal Álmos kórházigazgató, Dr. Széman Péter az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, Bíró Béla újságíró, a Sapientia EMTE professzora. Az aláírók névsorához itt lehet csatlakozni: https://erdely.ma/alairas.php?al_id=20 Erdély.ma 2014. november 20.A szembejövő bukaresti magyar adásA minap Erdélyben jártam, a székely kisváros főterén, Gyergyószentmiklóson elém áll egy atyafi: – Emlékszik-e még rám? Hát… névmemóriám soha nem volt jó, de még a borostás arcot sem tudtam hova tenni. – Én voltam a juhászlegény barátja, akiről a bicskás riportot készítette. – Így már igen. A riport A hetvenes évek elején a csíki falvakban egyre több halálos kimenetelű bicskázás történt. Bárokban, kocsmákban fiatal emberi életeket oltott ki a „székely virtus”. A Csíkkarcfalván történteket Öllerer Józseffel filmre vettük. Csikorgó tél volt. A kocsmában pálinkázás közben összeszólalkozott két barát. Hazafelé menet a juhászlegény társa hátába szúrta a bicskát. Öt évet kapott. A tettest a börtöncellában kerestem fel. A dokumentumfilmben megszólaltak a székely társadalom felelős tényezői. Újságíró kollégám, Ferenczes István ütötte le az alaphangot, tőle származott a bicskás riport főcíme is: J’accuse (Vádolom). Ferenczest kirúgták a helyi pártlaptól. Az akkori hivatalosság álszent módon védte a székely közösség hírnevét. A megyei lapban románok, magyarok, németek (?) tiltakoztak vehemens hangon, hogy a székely nem bicskázik, a bicskát csak szalonnázásra és kopjafák faragására használja. Főszerkesztőnk, Bodor Pál leadta a filmet, és utána jó ideig, amikor Csíkba mentem, Csép Sándort adta mellém kísérőnek. Persze a hajam szála sem görbült meg, csak hát a bicskázás tabutéma volt a romániai közéletben, sajtóban, mint ahogy tabutéma volt a táncház, a Kaláka-műsoraink, és tabu volt moldvai csángó magyarokat a képernyőn mutogatni, néven nevezni őket. A Kaláka „Jobb, ha mi táncolunk, mint hogy minket táncoltassanak!” – a magyar adás egyik, talán legmarkánsabb, emblematikus műsora. Igen, ez volt a Kaláka. Megnéztem, mit ír róla a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon II. kötete, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1991: „A romániai televízió magyar műsorának honismereti és népművészeti vetélkedő sorozata (1977–1980) keretében szaklíceumi diákokból és egyetemi hallgatókból toborzott önkéntes munkaközösségek szülőföldjük szellemi és tárgyi néprajzának hagyományait kutatták fel és mutatták be a televízió közönségének. Szervezői: Csáky Zoltán, műsorvezető-szerkesztő, Simonffy Katalin, zenei szerkesztő, Ion Moisescu és Dan Grigore Popa rendezők. A műsor célját abban jelölték meg, hogy a hagyományok ma is élő értékeit be kell építeni a fiatalok mindennapi életébe.” Előttem a bukaresti A Hét 1979. szeptember 21-i száma, benne Lőrincz Györgyné Hodorog Luca klézsei nótafával készített riportom, amely ékes bizonyítéka annak, hogy mi bizony a diktatúra legsötétebb éveiben is átmentünk Moldvába, és áthívtuk a csángó magyarokat, zenészeket és táncosokat a csíkszeredai Kalákába. Annak dacára, hogy amikor jelentkeztem a bákói pártbizottságnál, annak mindenható vezetője – aki egyébként a Ceauşescu-kormány egyik minisztere is volt akkoriban – széttépte a bukaresti tévés igazolványomat, mellém rendelt egy tisztviselőt, és kivitetett az állomásra. A riport azért megszületett, és a csángó asszonyok átjöttek a Kalákára. A Kaláka a bukaresti magyar adás legnépszerűbb műsorának bizonyult, közösségteremtő és -megtartó funkciója felbecsülhetetlen volt a diktatúra egyre szigorodó éveiben. Nem csoda hát, hogy a legtöbb emlék a középiskolás diákokkal együtt töltött gyűjtő utakról, a tévé felvételekről kívánkozik tollam hegyére. Megsárgult fotó: egy besztercei tömbház kis szobájában kucorgunk Simonffy Katalinnal, körülöttünk a Barozda és Bodzafa zenészei – van, aki már Svédországban él –, Vermessy Péter zeneszerző, Borbély Zoltán, a vásárhelyi rádió egykori hangmérnöke, Zakariásék valahol Háromszéken vannak és a besztercei kislány, akivel legutóbb Burgenlandban találkoztam. Olyan népszerűek voltunk, hogy amikor a Beszterce környéki Magyardécse főterén a Barozda zenélni kezdett, a kocsmáros abbahagyta a pálinka kimérést, beugrott a csizmájába, és velünk együtt ropta a táncot. De a népszerűségnek ára is volt: az új székelyudvarhelyi sportcsarnok felavatásán vettük fel a műsort, amikor a Kaláka-hívők, fiatalok és idősek annyira ellepték a várost, hogy az már a Szekuritaténak is feltűnt, személyesen Erdélyi tábornok, a szeku Hargita megyei parancsnoka tette tiszteletét a városban. Bodor Pál, mert erre is kiterjedt a figyelme, telefonon „madárnyelven” jelezte nekem a veszélyt. A Szeku figyelme a későbbiekben oly annyira kiterjedt irányunkba, hogy amikor a csíkszeredai Kalákát követően visszautaztunk Bukarestbe, és szerettük volna megnézni az adásba került felvételt, valaki már letörölte a mágneses rögzítő szalagot. Egyébként a szekunak meg is lehetett minden oka rá, hiszen a Kaláka-műsorok nyomán gombamód szaporodtak Erdélyben a táncházak, jöttek létre a hagyományőrző, összetartó kis közösségek. A műsor – amely román műszaki kollégák és Ion Moisescu rendező segítségével készült – a ’80-as évek elején a román kulturális forradalom áldozata lett, de díszlete annyira megtetszett az RTV vezetőségének, hogy átvette a román folklóradásokba. Bodor Pali Nyugodtan le merem írni, hogy ha nem Bodor Pál jegyzi főszerkesztőként a magyar adás első meghatározó tíz esztendejét, nem lett volna azzá, amivé lett: az erdélyi magyarság közéleti kulturális fórumává. Induláskor ő is annyit értett a tévézéshez, mint mi, akiket rádiós műhelyekből, újságok szerkesztőségéből verbuvált össze. De kitűnő, tapasztalt román kollégákat hívott a filmgyárból, magyarokkal rokonszenvező operatőröket, hangmérnököket, vágókat. Tőlük tanultuk meg a szakmát. Victor Videriu, Eugenia Silişteanu, Mircea Bogdan, Emil Lungu és a többiek, valamint a műfajban már nevet szerzett Öllerer József és Fischer István voltak a tanítómestereink. Pali zseniális tollú újságíróként ontotta nekünk a nemzetiségi riporttémákat. Igényes volt, cizellálta a leírt, elhangzott mondatokat, fantasztikus diplomáciai érzékkel pedig megvédte a szerkesztőséget a nacionalista felhangú támadásoktól. Azt mondogattuk, hogy Bodor Palinak széles a háta, majd ő kivédi. Hogy a valóságban ebben szerepe volt Misunak, azaz Gere Mihálynak, a rokonnak, lehetséges. De hogy őt is lehallgatták, az a nagy bukaresti földrengéskor derült ki, amikor a Republicii utca 77. szám alatti lakásban valamennyi elektromos készülék elnémult, csak a sarokban elhelyezett lehallgató lámpája kezdett villogni. Bodor volt az, aki magyarul szólaltatta meg a dáko-román kontinuitás atyját, Constantin Daicoviciu történészt, ő adta le a híres-hírhedt bicskás riportomat, elnézte, hogy Csép Sanyival közösen meglátogattuk Gyulafehérváron a hosszú évek óta szobafogságban tartott Márton Áron püspököt. Bodor volt az, aki nem kért meg engem politikai témájú beszélgetések, műsorok készítésére, s amíg ő volt a főszerkesztőnk, nem kellett leírnom, kimondanom a Diktátor nevét. Mondod-e még? Igen, akkor az egyre zsugorodó romániai magyar közéleti-szellemi-kulturális térben a Kriteron Könyvkiadó mellett a bukaresti magyar adás volt az a fórum, amely felmutatta, ápolta, továbbadta, közzétette Székelyföld, Partium, Bánság magyarjainak múltunk, történelmünk, hagyományaink értékeit. Riportok, dokumentumok formájában felszínen tartotta, a nemzetiség sorskérdéseit, tolmácsolta tudósaink, íróink üzenetét, filmre vitte az erdélyi Magyar Thália legjobb magyar előadásait, felkarolta az erdélyi magyar táncdalt és könnyűzenét – Siculus-fesztivál –, honismereti vetélkedőt szervezett a líceumok között (Cséppel a folyók mentén); otthon voltunk az erdélyi magyar lakásokban, családtagjaik voltunk, amikor hétfő esténként beköszöntünk a képernyőről Józsa Erikával együtt. A Majtényi-ház A szerkesztőség ugyan Bukaresten volt a Calea Dorobanţilor 191. szám alatt a kilencedik emeleten, de Cséppel – ő Kolozsvárról, jómagam Marosvásárhelyről – hetente utaztunk fel. Többnyire a Kiseleff sugárúton laktunk a Tolsztojban, nem messzire Majtényi Erik házától, amely a román fővárosban megforduló erdélyi magyar értelmiség zarándokhelye volt. Aki csak számított, vitte valamire a ’70-80-as években a romániai magyar közéletben, mind megfordult a Majtényi házban, ahol Erik a pezsgő vitáknak kaláberpartival vetett véget, Oli jókat sütött-főzött, Évivel és Ágival pedig osztottuk, szoroztuk a tévéműsorok sorsát. És persze a többiekkel: a nagyon profi Lukács Zsuzsannával, Rostás Liával, Sugár Teodorral, Relu Stanciuval, akit a román televízió egyik legjobb hangmérnökeként tartottak számon és kedvenc operatőrömmel, Emil Lunguval, akit a filmeken kívül két dolog érdekelt: az erdélyi menyecskék és a macskák. Emlékezetes nap 1985. január 11.: ez a nap élesen megmaradt az emlékezetemben. Marosvásárhelyen szikrázóan hideg volt, mínusz 11 fok. Tiszta kék ég, tehát felszállt a gép. Bukarest-Băneasa reptér, onnan egyenest a 81-es trolival a tévébe. A kollégák azzal fogadtak: miért jöttél? Mert adás van. Nincs adás. Pénteken a német műsor úgy ért véget, hogy kihúzták a dugaszt a konnektorból. Mi tehát el sem kezdtük. Tizennégy év után hétfőn délután 5 órakor már nem hangzott fel a szignál: Szeretnék szántani… Állítólag írás, papíros, írásos végzés mindmáig nem került elő a bukaresti magyar adás megszüntetéséről. ’89.decemberének utolsó napjaiban újraindult. De ez már egy másik történet. Csáky Zoltán | Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. december 4.Tíz éve hunyt el a Gondos atyafiság és A sátán labdái írójaTíz évvel ezelőtt, 2004. december 21-én Kolozsváron hunyt el Szabó Gyula, az erdélyi magyar irodalom egyik legnagyobb alakja. A próza- és regényíró szülőfalujában, Homoródalmáson idén december 20-án ünneplik emlékét. Az ünnepség déli 12 órakor kezdődik, ekkor avatják fel a településen a Szabó Gyula-emlékszobát. Ezt követően a helyi temetőben megkoszorúzzák az író sírját, itt alkalmi beszédet mond Nagy László marosvásárhelyi főjegyző. Az ebédet követően 14 órától a kántori lakban Szabó Gyula emlékét idézi több író: a házigazda Csete Árpád homoródalmási unitárius lelkész lesz, a beszélgetésen részt vesz Szilágyi István, Lövétei Lázár László, Cseke Péter, Oláh Sándor és Ferenczes István. Szabó Gyula 1930. szeptember 11-én született Homoródalmáson, a középiskolát Székelykeresztúron, az egyetemet Kolozsváron végezte – 1954–57 között az ÁIMK kolozsvári szerkesztőségében dolgozott, 1957-től az Utunk folyóirat szerkesztője volt, a lap prózarovatának vezetője. Az ötvenes évek elején jelentkezett első novelláival, illetve a csángókról írt riportjaival keltett feltűnést. A szülőföldhöz való kötődés, a közösségi tudat, a felelősség mellett érett írói korszakában az önvizsgálatot, az egyén lelkiismereti kérdéseit, az élet értelmét boncolgató, lélektani mélységeket felmutató prózával jelentkezett. Számos irodalmi díjban részesült, tagja volt a Magyar Írószövetségnek. 2000-ben Székelykeresztúr díszpolgárává avatták. Fontosabb kötetei: Gondos atyafiság (I–III. Buk. 1955–61; 2. átdolg. kiad., uo. 1964); Húgom, Zsuzsika (regény, 1968); Gólya szállt a csűrre (novellák, emlékezések, vallomások, 1974); Tinta és tulipán. Kubai napló (1977); Laczkó Rózsa balladája (novellák, 1978); A Sátán labdái. Történelmi tudósítás. I. Függőleges veszedelmek (1978); II. A romlás útjain (1979); III. Órás fejedelem (1980); IV. Rozsda a kardon (1981); V. A béke hamuja (Csíkszereda, 2002); Volt egyszer egy gyermekkor (elbeszélések, 1979); Mátyuska macskája (válogatott írások, 1984); Három a tánc (esszék, 1985); Társaim. Kerti képek. (1988); Ostorod volt-e Rodostó? (esszéregény, 1991); Kegyetlen kegyelet. Búcsú a bölcsőhelytől (1996); Képek a kutyaszorítóból. Műhelytitkok szabadon. I–IV. (Csíkszereda 2001–2002). Katona Zoltán Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely) 2014. december 24.Évfordulók jegyében (Kulturális műsorok)Összesen 51 rendezvény, ebből 23 Sepsiszentgyörgyön, 11 Székelyudvarhelyen, 9 Csíkszeredában, kettő-kettő Gyergyószentmiklóson, Madéfalván, Kolozsváron, egy-egy Marosvásárhelyen, Zilahon; vagy műfaji csoportosításban: 21 történettudományi, 11 irodalmi, kilenc fotóművészeti, nyolc zeneművészeti, hat képzőművészeti, egy sport – ezek a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának 2014-es statisztikai adatai. Kiértékelőjében Lakatos Mihály, az intézet vezetője elmondta, az idei esztendő főbb rendezvényeit az évfordulók köré csoportosították, ezek hozadéka az eredeti és maradandó kulturális értékek keletkezése. Így a Siculicidium 250. megemlékezésére képzőművészeti pályázatot hirdettek meg, melyre 35 műalkotással Kanadától Skócián, Hollandián, Ausztrián és Magyarországon át Erdélyig félszáz alkotó jelentkezett. Az első világháborús programsorozatuk kiemelkedő rendezvényévé vált a Zayzon Ágnes és zenekara által összeállított eredeti műsor, a holokauszt 70. évfordulójára Kolozsváron szervezett konferencia a magyar irodalom két kiemelkedő alakját, Ligeti Ernőt és Karácsony Benőt állította középpontba. A Gábor Áron Emlékévben meghirdetett irodalmi pályázatuk szerényebb eredményekkel zárult, Lakatos Mihály azonban kiemelte, egy jó és új színmű is született e felhívás nyomán, mely többet érdemel egy felolvasószínházi előadásnál. Az állandósult programok mellett, mint A magyar nemzet története sorozat, az első román nyelvű Hamvas Béla-mű kiadását emelte még ki Lakatos Mihály, ami azért is jelentős teljesítmény, mert A bor filozófiája című alkotást Hubbes László anyanyelvéről fordította a másik nyelvre. A jövő esztendő első negyedében az elkezdett rendezvénysorozatok (A magyar nemzet története előadásainak meghívottja többek között Romsics Ignác) és a már bejáratott programok (március 15-i zenés-irodalmi összeállítás) mellett ezúttal is több programot szervez a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi kulturális központja, januárban Polgári kultúrpolitika: eredmények és dilemmák címmel L. Simon László könyvbemutatóját, a hetvenéves Ferenczes István költő köszöntésére Krónikás ének címmel pódiumműsort, februárban a Lola Blau színdarabot hozzák el Sepsiszentgyörgyre, márciusban A Bozgortól Marosvásárhely fekete márciusáig címmel pedig a jövőben negyed százada történtek dokumetumfilmes, illetve irodalmi feldolgozásával ismerkedhet a közönség. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. december 24.Ferenczes István hetvenéves (Karácsony)Ferenczes István verseit elsősorban tartásuk, erejük miatt szeretem, valamint azért, mert témái az én témáim is: írásaiban úgy jelennek meg jellegzetesen székely és közéleti motívumok, hogy mindeközben az individuum, az egyéni sors kérdéseit is faggatja. Egy korábbi méltatója ezt úgy fogalmazta meg kissé tudományosabban, hogy: „A költő otthonról kapott erkölcsi-folklorisztikus-nyelvi örökségét próbálta összeegyeztetni a posztmodern világ közérzetével.” Ferenczes István nem átall értékekről – és nem csupán értékvesztettségről – beszélni, nem átall Istent említeni – és nem csupán hiányát, a kételyt sorolja. Eddig több mint húsz megjelent könyve (főként versek, de van publicisztika- és riportkötet is) helyét ismerő, egyenletesen építkező alkotót mutat, aki önmagát nem csupán kallódó bábuként, hanem a közösség részeként határozza meg. Ezért is van tartása, ereje verseinek, ezért is jó olvasni őket. Ferenczes Istvánban tehát költőként is érezhetünk egy adag szociális érzéket, ez talán azzal is magyarázható, hogy hosszú újságíró-életpálya van mögötte: 1968-tól ’75-ig a Hargitánál dolgozott, onnan politikai okokból eltávolították, 1979-ben a Falvak Dolgozó Népe székelyföldi tudósítója, riportere lett. Tehát két lábbal kellett állnia a földön, és szembe kellett néznie népe egyre romló helyzetével. Talán ez adja, hogy verseiben is mindegyre visszatérnek ezek a sorskérdések. Kötetei közül nehéz kiemelni egyet-kettőt, az én szívemhez mégis Bacchatio Transilvanica című verseskönyve, valamint Székely tántorgó című esszékötete áll legközelebb, de gyermekkoromban az Indián a Hargitán című verseskönyvét is örömmel forgattam, mint ahogy most saját gyermekeim teszik. Ugyanakkor jó az, hogy az életmű az utóbbi években is gyarapodott, elég, ha csak a Zazpi vagy az Amor mystica című verseskönyvére gondolunk, tehát Ferenczes esetében nem egy elbizonytalanodott, elhallgató művész áll előttünk, akit díjjal meg kell erősíteni, hanem olyan alkotó, akinek jó egészséget kell kívánni további tervei megvalósításához. A húsz kötet jelzi, hogy vaskos költői életműről van szó, ezt azonban még kiegészíthetjük néhány jelentős megvalósítással, melyek közül is legjelentősebb a Székelyföld folyóirat megalapítása, mely orgánum mára Erdély legjelentősebb kulturális folyóiratává nőtte ki magát. Egész életpályáján látszik tehát, hogy Ferenczes építkező ember, így költőként is az a fajta, aki nem elsírja a hiány, az üresség állapotát, hanem igyekszik kitölteni azt. A cselekvő felelősség vezette abban is, amikor 1990-ben, a változások után közéleti tisztségeket vállalt. Érdekes színfolt életében, ahogy a megváltozott sajtófogyasztási szokások közepette igyekezett felmutatni az értékközpontú újságírást-szerkesztést. Az 1990-es évek forrongó, zűrös időszaka ez, amikor én egyetemi hallgatóként ismerkedni kezdtem a kortárs költészettel, amikor például Ferenczes István Félidő, félpokol című verseskönyvét is elolvastam. Ferenczesnek sikerült kilábalnia az 1990-es évek válságaiból, sikerült újraértékelnie az újraértékelni valókat, és sikerült megerősödnie, hogy az új évezred már olyan alkotót mutasson, aki hirdeti: a világ változhat, én vagyok, aki vagyok. Aki mindig is voltam. Kulákszülők gyereke, akit pap nagybátyjai megerősítettek a katolikus hitben, aki vállalja székely-magyarságát, és azt, hogy a világra valami céllal jött, és kötelessége eme célt kiteljesíteni. Versben, esszében, cselekedetben, emberi példában. Komoly fegyvertények ezek, mint ahogyan az ezt honoráló díjak sora is elég hosszú: Ferenczes István eddig többek között Szabó Zoltán-díjat, József Attila-díjat, Balassi Bálint-emlékkardot és Arany János-díjat, legutóbb meg az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány az előbbieknél talán szerényebb, de gesztusértékében mindenképp jelentős díját kapta. Mert úgy gondoljuk, fontos, hogy a szűkebb pátria is küldjön jelzéseket az elismerésre. A közülünk valókról olykor hajlamosak vagyunk elfeledkezni, esetükben természetesnek vesszük, ha jók, ha erősek, ha megvalósításaik vannak. Hadd erősítsük meg a hetvenéves Ferenczes Istvánt is a hitben, hogy érdemes volt, s hogy még mindig érdemes. ZSIDÓ FERENC Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. január 10.Ferenczes 70.Valahogy úgy vagyok a nagy költőkkel, hogy örökifjúnak tartom őket, "lánglelkű", elhivatott, "eszetlenül" reménykedő kamaszoknak, akiknek aggastyán korukra se nő be a fejük lágya. Nem hisznek olykor benne, de mégis sokra tartják az írott és kimondott szót. A Székelyföldön egyre ritkábbak az igazán nagyok, akik a közösségi keresztig élik s végzik a költői pályát. Ferenczes István barátunk is ilyen ritka tisztességgel megáldott/vert/átkozott ember. Állapot, állomás a betöltött 70. életév a költő életében, ahonnan illik visszanézni, és kötelező reménykedni, hogy van idő és maradt mondandó bőven. Isten éltesse! Erőt és egészséget a továbbiakhoz! Fel a fejjel, még akkor is, ha egyre kevesebb a remény... Ha mi elveszünk, akkor is túlél minket valami a Műből. Ha egyetlen Ferenczes-vers sem marad meg a köztudatban, ha egyetlen esszéje, tárcája, elbeszélése sem lesz kőbe/fémbe/fába vésve, talán a Székelyföld című folyóirat és a körötte elkövetett kulturális cselekedetek sora annál inkább. Munkatársaival karöltve egy olyan korban tette népszerűvé és rangossá ezt a folyóiratot, amikor az írott szó becsületében alig hittek, amikor a klasszikus hordozókon közzétett kultúrát nem sokra becsülték. A szalmalángnak tartott kiadvány immár tizenkilencedik évfolyamában jár. Ferenczes István kilenc évvel ezelőtt elhangzott szavai ma is érvényesek. Nyugodt lelkiismerettel merjük idézni. Karácsony másodnapján születtem 1944-ben, vagyis a nevem napján, de a hivatalos papírokban 1945. január 1. áll. Talán a háború végi zűrzavar, talán az első fiúunoka miatti áldomás következtében történt ez a malőr, törvényes életem első hazugsága. De most már nem lényeges. Apám hat osztályt végzett, Bukarestet építette a két háború között, itt tanulta ki a pallér mesterséget, amit nevezhetek hivatásnak is, mert számára fontosabb volt a pénzkeresetnél az építés maga. A legtöbb vállalkozásán ugyanis rajtavesztett. Ő építette, tervezte szülőfalum templomát. 1949-ben szentelte fel letartóztatása előtt Márton Áron püspök úr. Ugyancsak az ő műve a falu főterén álló hősök emlékműve, mögötte az 1958-ban felavatott Művelődési Otthonnal. És ő volt az építésvezetője a csíksomlyói Kós Károly tervezte KALOT épületének. Ez alatt került jó barátságba Szervátiusz Jenővel is. Ferences szerzetes nagybátyám kérésére az Arad melletti Majlátfalva Monostor nevezetű filiájának leégett templomának a szarvazatát az udvarunkon ácsolták össze. Leszámozták, vagonokba rakták és levitték a Bánátba. Kölyökként ministráltam a templom újraszentelésén. Mindezeket azért mondom el, mert meghatározták az életemet, hogy kitessék, a sors azzal áldott meg, hogy ilyen templomépítő környezet mutasson utat helyet keresni abban a gyalázatos világban, amely születésem után az erdélyi magyarságra rászabadult. Én is e templomépítő attitűd mellett köteleztem el magam, de botorabb módon, talán a könnyebb, a lustábbakra jellemző változata felé csángáltam, a szavakra való építkezésre tettem fel az életem. Azt hiszem ez volt életem legnagyobb tévedése, illúzióvesztése is. Hisz szavakból építeni valamit, hasznosat, a legtalmibb próbálkozás a világon. Mert a szavak a mésznél is jobban égetnek, sokszor még a Jóisten sem tudja összekötni őket, de gyönyörű szenvedéseket, önkínzásokat, fájdalmakat okoznak, akár csak a szerelem. És oly kicsi a valószínűsége, hogy valami meg is marad belőlük, hogy még zéró százalékkal sem lehet valószínűsíteni. Még hogy szentegyház, még hogy templom! Talán még annyi sem marad, mint a csíkpottyandi kicsiny harangláb repedt szavú harangjának a kongásából. Tulajdonképpen egy pályatévesztett kőművessegéd vagyok, aki megpróbálta a téglát s a maltert a templomépítők keze alá rakni. Megjelent eddig vagy húsz könyvem, de nem azok a fontosabbak (...), Csíkszeredában minden jóslat ellenére szerkesztünk egy folyóiratot, Székelyföld a címe. Ez a folyóirat jelen pillanatban 2000 példányban jelenik meg, van 1300 előfizetőnk. Amellett még a moldvai magyarságnak (is) szerkesztünk (kiadványokat), tehát ez életem legnagyobb tette és mindenért kárpótol ma. Ha valami marad, akkor az a Székelyföld lesz. Nagyon jó munkaközösség kovácsolódott köréje (...). Ennél többel nincs, amivel hencegjek. (Elhangzott 2006. október 14-én, a Magyar Művészeti Akadémia vándorgyűlésén.) Erdély.ma 2015. január 26.Ferenczes István köszöntéseCsíkszeredában csütörtökön este köszöntötték a 70 éves Ferenczes István költőt, írót, a Székelyföld folyóirat alapító főszerkesztőjét. Az alábbiakban közöljük a Magyar Írószövetség elnökének ez alkalomból írt köszöntőlevelét. Ferenczes Istvánt még tacskó szerkesztő koromban ismerhettem meg Budapesten, a Magyar Napló irodájában. Már akkor megragadott az ízes beszéde mögötti bölcs nyugalom, amit csipetnyi játékosság fűszerezett. Lerítt róla, hogy a világról kíméletlen véleménye van, s hogy sokat tett föl annak megjobbításáért, de keserűségét igyekszik humorral oldani, ami nélkül a sokat látott ember is előbb-utóbb örömtelen révedezővé válik. Akkor a szerkesztőség még a Magyar Írószövetség épületében volt, talán már a vendéglővel egy szinten, sokszor követtem is Pistát, amikor átugrott meginni egy sört, hogy amíg ő leöblíti az út porát, én cigarettafüstjébe burkolózva érdeklődjem hogyléte felől, az otthoni dolgokról. Akkoriban szerkesztgettük a díjnyertes, Székely apokalipszis című torokszorító riportkönyvének budapesti kiadását. Aztán nem sokra rá első erdélyi utam következett, hiszen a Székelyföld 5 éves lett, és a születésnapi rendezvényre sokunk meghívást kapott. Együtt örültünk, együtt ünnepeltünk. Ekkor kezdhetett kialakulni a barátság nemzedékembéli munkatársaival is. Ma már nyugodt szívvel állíthatom, hogy ő volt a híd bennem. És bár félek a képzavartól, de a látcső is ő volt. Híd, amin átsétálva egy ősibb és tisztább magyar közegbe csöppenhettem, amelynek levegője egy életre rabul ejtett, vagy inkább ellenkezőleg: felszabadított. Látcső, amivel bármikor rápillanthattam arra a szerelmetes tájra, csak olvasnom kellett a verseit. Lehet, hogy fura, amit mondok, de kitágult köröttem a világ. Mert addig jóformán a magam gondjaival voltam elfoglalva, azok nyomasztottak, a saját démonaimmal verekedtem, mint annyian. De azt, amikor Ferenczes kézen fogott minket, a Napló körül akkor még fiatalon forgolódó-nyüzsgő költőcskéket, és bevezetett az erdélyi magyar irodalom sűrűjébe – azt hiszem, így utólag nem lehet eléggé meghálálni. Ahogy azt sem, amiért Csíkszeredában világra segített egy csodát, amit Székelyföld folyóiratnak hívnak. Virágzik, fejlődik azóta is, népesül tábora, minden, irodalom iránt érdeklődő magyar ember, éljen bárhol e földkerekén, ismeri. És mint olyan kevesen mifelénk, Ferenczes időben (!) kinevelte a saját utánpótlását is, hogy a mű és a szolgálat ne maradjon jövő nélkül. Mindez példaértékű. Az ostobább irigyli, az okosabb tanul belőle. Nem csupán diákként, majd tanárként, újságíróként, az 1989-es változások egyik alakítójaként járt be nagy utat Ferenczes István – hanem költőként is. És ez utóbbi esetében alapvetően a lélek tájaira gondolok. Ha Kányádi bátyánk „Szabófalvától San Franciscóig” vándorolt, Ferenczes mester „Csíkpálfalvától az Amazonasig” – játszhatunk el a gondolattal, és nem alaptalanul. A hosszú út során hol egy hargitai indián bőrébe, hol pedig az örök nyughatatlan kalandor, Zaspi szerepébe bújt – de mindvégig megmaradt bennszülöttnek. Aki hazája földjét, nyelvét, becsületét védi, egészen addig, amíg ki nem irtják. De nem könnyű legyőzni őt, mert a szavak „templomépítőjének” gyökérzete kitéphetetlen. Hitét még a sok árulás sem törhette meg. Miközben idővel az olyan versei, mint például a Sekler songs vagy a Minerálnájá pesznyá a kortárs költészet élvonalába emelték őt. A népköltészet gazdag szó- és képanyagát a posztmodern használható elemeivel ötvözve olyan, egyszerre ősi és modern versnyelvet kísérletezett ki, amely talán a Didergés című kötetétől már teljes fegyverzetében pompázik előttünk. A számvetéses, nagy versei közül az egyik kedvencem az Úgy jön az ősz című. Olyan, mint egy hegedűszonáta. Már a legelső szónál megszólal bennem, s már a legelső sorban fölér a csúcsra. Majd ott is marad, végig, átszitál rajtunk, átjár. Szikár és lényegre törő mondatai, mint a leveleit hullató fa ágai egymásba kapaszkodnak, s a ritkuló lomb szerkezetében az élet mélyére látni. A díszleteit vesztett ember eredendő magányára: „Úgy jön az ősz, mint álmodban régi szeretőid, pereg róluk a nyírfalevél sárgán, szürkén lebegnek át az ökörnyálas ligetek fölött, meggyérült hajuk dideregve omlik a földre, fáznak, reszketnek, várják, hogy jöjjön már valami tél, valami hófehér, valami paróka a homlokuk fölé, ágyékuk csupaszon kitárva, ázottan, összeráncosodva vár, egy utolsó ölelésre hív, bár álombélire, amelyből nincsen ébredés...” Kedves István, köszönöm neked ezt a megrendítő költeményt és a sok többit is! Kívánom, hogy még sokáig legyen kedved, egészséged írni nekünk! Az Isten áldjon meg 70. születésnapod alkalmából (is). Barátsággal ölel, Szentmártoni János Krónika (Kolozsvár) 2015. február 6.Újraválasztották Borbolyt a születésnapi küldöttgyűlésenA Romániai Magyar Demokrata Szövetség Csíki Területi Szervezete 25. éves születésnapi ünnepséget tartott pénteken Csíkszeredában. Nem hiányzott a volt és jelenlegi szövetségi elnök sem, az alkalomból tartott küldöttgyűlésen pedig ismét Borboly Csabát választották a területi szervezet élére. Több olyan díszvendége is volt az ünnepségnek, akik huszonöt évvel ezelőtt ott voltak az érdekvédelmi szervezet megalakításánál Csíkszeredában, és utána is kivették részüket a munkából. Ők oklevelet és emlékplakettet vehettek át Borboly Csaba területi és Kelemen Hunor szövetségi elnöktől. A díjazottak: Balázs Lajos, Beder Tibor, Benkő Sándor, Bíró Albin, Bíró József, Csiha Csaba, Csutak István, Eigel Ernő, Ferenczes István, Györgypál János, id. Hajdu Gábor, Horváth István, Kálmán Dénes, Labancz István, Lányi Szabolcs, Léstyán Dénes, Májai László, Nagy Benedek, Pálffy Árpád, Pethő Ilona, Sántha Pál Vilmos, Szakács Levente, Székedi Ferenc, Vargha István, Veress Dávid, Vígh Ádám, Vorzsák János, Zólya László, Zsombori Vilmos. Tevékenységüket, közéleti szerepvállalásukat felidéző összeállítással, és egyperces néma csenddel emlékeztek Búzás Lászlóra, Borbély Ernőre, Papp Kincses Emesére, László Pálra, László Imrére, Pataki Imrére és Vorzsák Istvánra, akik már nincsenek köztünk. Beszédében Borboly Csaba területi elnök, utalva az elmúlt hetek történéseire, azt mondta, hogy a romániai közélet elemeiben recseg-ropog, és olyan változások jönnek, amelyek meghatározhatják azt a pályát, amelyen az érdekvédelmi szervezetnek mozognia kell. Úgy vélte, erős bástyája a területi szervezet az RMDSZ-nek, és a történelmi magyar egyházak a legfontosabb szövetségesek. Hozzátette, az emberek bizalmát kell visszanyerni. „Én nem látok más utat, csak azt, hogy még több alázattal, még több nyitottsággal és még nagyobb elszánással végezzük a munkánkat” – jelentette ki. Markó Béla szenátor, az RMDSZ volt elnöke szerint lehet emlegetni az elmúlt 25 év eredményeit és eredménytelenségeit, de nem ezt, hanem egy régi eszme tartósságát ünneplik, amit 25 évvel a legfontosabbnak gondoltak, hogy a magyarságnak egy szövetségben kell együttműködnie, egységesen kell fellépnie. Kelemen Hunor szövetségi elnök szerint ezelőtt 25 évvel a halálra ítélt erdélyi magyarság újjászületett, de a teljes körű anyanyelvhasználatért, az állami magyar egyetemért, és az autonómiaformákért tovább kell dolgozni. „Nem lehet azt mondani, hogy a kivívott jogok nem nem visszavonhatók, mert ebben az országban bármi visszafordítható” – figyelmeztetett. Az ünnepség után az RMDSZ Csíki Területi Szervezetének küldöttgyűlése egyedüli jelöltként ismét Borboly Csabát választotta a szervezet élére, és arról is döntött, hogy Kelemen Hunort támogatja, aki újabb szövetségi elnöki mandátumért indul az áprilisi kongresszuson. Kovács Attila | Székelyhon.ro 2015. február 10.Versben a magyarságrólAmilyen változatosak általában az erdélyi magyar költők által választott lírai beszédmódok és műformák, ugyanoly módon szólalnak meg versben a haza, a magyarság, a kisebbségi lét kérdéseit illetően is. Egyesek az én- és vallomáslíra adta lehetőségekhez fordulnak, mások szerepekbe bújnak, vagy átiratokat hoznak létre, illetve követhetjük a tárggyal való azonosulás, továbbá a távolságtartást feltételező ironikus magatartás különböző változatait. Kovács András Ferenc Ady Két kuruc beszélget című versére utalva, a magyarság megtagadásának gondolatáról mint súlyos mulasztásról írt verset még 1985-ben (Két labanc beszélget), de ez csak a rendszerváltás után indított irodalmi folyóirat, a Látó első, 1990. januári számában jelenhetett meg. Ama mulasztás különben a dialógusban részt vevők, az egymást kölcsönösen árulással vádoló, de az idegen hatalmat egyként kiszolgáló két labanc szerint azzal jár, hogy „feladod fajtád feleded nyelved”, illetve „feleded nyelved feladod sorsod.” Ugyanerről a kérdésről közvetlenül, a személyesség hangján szól Kányádi Sándor és Lászlóffy Aladár. Előbbi például a Fehéringes versben immár az új évezred hajnalán, 2001-ben vallja meg, hogy „életen át álruhásan / viseltem a magyarságom”, s magában a versben az álruha megfejtését is megadván azáltal, hogy a lírai hős kimondja: „fehér ingem én-álruhám.” Képletes beszéd folyik továbbra is ebben a versben, s eszerint a fehér ing egyrészt a kapott sebekre való gyolcsnak tekinthető, másrészt pedig nem a megegyezés szerinti megadás, hanem a meg nem adás jelének, olyan harci zászlónak tehát, amely ebben a versben a meg nem hódolást jelenti: „sebemre gyolcs csatáimban / nem hódoló harci zászlóm.” Lászlóffy pedig a letűnt évezred utolsó éveiben írt versében mintegy jelenti, amit egy akkori lehangoló nemzetkép váltott ki belőle, vagyis azt, hogy „hol lángolva, lobogva, hol félárbocon se, de megvagyunk.” Ehhez a lírai helyzetjelentéshez rögtön hozzárendeli a költő a maga személyes ítéletét, kimondva, hogy „annak nincs igaza, aki üresnek mondja a zászlórudat és itthon / egyedül hagy.” Kötődését, sőt, elkötelezettségét a magyarság iránt egy népdalszöveg töredékének parafrázisával nyomatékosítja: „Pedig azt a zászlórudat én a történelem négy sarkában is elhordom. / Még nagyon sokáig.” (Üres a zászlórúd) Mintegy személyre szólóan ragadja meg az utolsó évszázad veszteségeit Ferenczes István, esetében viszont a számvetést, ami tulajdonképpen egy nagyon sommás, és már-már szenvtelen felsorolás, keserű irónia szövi át: „nem veszett el semmi / csak a haza s a szava / nyelvünkből az anya / Donnál az apa / a Pónál nagyapa / se itthon se otthon / vályú lett bölcsőnk / a baromudvaron.” (Minerálnája pesznya) A történelmi tudatot oly mértékben alakították át a huszadik század politikai és társadalmi megrázkódtatásai, a „trianoni kényszer” például, hogy mára már ez a megrendült tudat határoz meg hazához és nemzethez fűződő érzéseket is: „tudom, hogy lehetne, / és mintha mégse tudnám...” Markó Béla lírai alanya ezt mint tényállást azzal támasztja alá, hogy fontos lelki és szellemi értékeitől tulajdonképpen már születése előtt megfosztották: „hol volt, hol nem volt az az ország, / meg sem születtem s itt hagyott.” (Second hand) Nem a költők kora a huszadik század – mondotta Szerb Antal –, Ady volt az utolsó költő, akire egy egész ország felfigyelt. Akik közvetlenül kívánnak szólni mégis egy nagyobb közösség kérdéseiről s magához a közösséghez, azoknak jól meg kell választaniuk többek között a hangnemet s a közlésformákat, hogy hitelesnek bizonyuljon megszólalásuk. A rövid szemlénkben szereplő erdélyi magyar költők mindenesetre erre törekednek. Borcsa János Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. március 14.Erdélyieket is díjaztak (Magyar Állami kitüntetések)A Pesti Vigadóban adta át tegnap Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere az úgynevezett művészeti középdíjakat: a Kiváló Művész-, az Érdemes Művész- és Babérkoszorú-díjakat, valamint különböző szakmai elismeréseket. Idén a kitüntetettek között három erdélyi van: Ferenczes István József Attila-díjas költő, a csíkszeredai Székelyföld folyóirat egykori főszerkesztője Magyarország Babérkoszorúja-díjat kapott, Gálfalvi György szerkesztőt, esszéírót József Attila-díjjal tüntették ki, Elekes Botond a kulturális nemzetpolitika kidolgozásáért részesült Bánffy Miklós-díjban. Az emberi erőforrások minisztere a nemzeti ünnep alkalmából 75 alkotónak adott át elismerést, 18 kategóriában. „A márciusi ifjak között sokféle kultúra, habitus, akarat volt jelen a világról, Magyarország jövőjéről, de együtt tudtak valamit megvalósítani a döntő pillanatban” – hangsúlyozta beszédében. Mint fogalmazott, olyan Magyarország lebeg a szemünk előtt, amilyet 19. századi hős elődeink akartak: a béke, a szabadság, a közös teherviselés, a felelős minisztériumok Magyarországa, „ezt keressük a magyar emberek alkotásaiban, teljesítményében, és felismerjük benne a márciusi ifjakat mozgató erőt”. Balog Zoltán arra is kitért, hogy mostanában is „öntudatos, nemzeti magyar cinkosság kellene újra Brüsszelben, Moszkvában, Berlinben, Washingtonban, sőt, leginkább Budapesten”. A tárcavezető öt alkotónak nyújtott át Kiváló Művész címet (köztük Lorán Lenke és Tordai Teri színművésznek), tizenhatnak Érdemes Művész elismerést (mások mellett megkapta Bencze Ilona színésznő, Illényi Katica hegedűművész, Koltay Gábor filmrendező), Babérkoszorú-díjban részesült Ferenczes István mellett Tamás Menyhért és Zalán Tibor. Balog Zoltán emellett hét-hét művésznek Jászai Mari-díjat, József Attila- és Munkácsy Mihály-díjat adományozott, a Liszt Ferenc- és a Ferenczy Noémi-díjat öten-öten érdemelték ki. Balázs Béla-díjban négyen, Bánffy Miklós-díjban hárman, Balogh Rudolf-, Harangozó Gyula- és Erkel Ferenc-díjban ketten-ketten részesültek. Nádasdy Kálmán-díjat, Németh Lajos-díjat, Szabolcsi Bence-díjat egy-egy, szakmájában kiváló teljesítményt nyújtó személynek ítéltek oda, a Táncsics Mihály-díjat idén hárman kapták meg, köztük Gundel-Takács Gábor, az MTVA műsorvezető-szerkesztője. Balog Zoltán a hátrányos helyzetben lévők támogatása érdekében végzett kiemelkedő, példamutató tevékenysége elismeréseként Pro Caritate-díjat adományozott Mága Zoltán hegedűművésznek. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
